Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek (2) Bevezető gondolatok Páskándi Géza, a költő, próza- és esszéíró...
38 Pomogáts Béla magát. Egyik lehetősége a szerelem volt: szerelmi költészetének bölcseleti súlya van: nem pusztán vallomás, hanem kihívás és tiltakozás, amely a múló időn próbál győzelmet aratni (pl. Simogass című versében). E győzelemnek egyetlen esélye van: nem az, hogy meghosszabbítja az életet, hanem, hogy megnöveli intenzitását, tartalmasságát, azt a személyes időt, amelynek fogalmát a modem líra (pl. Apollinaire) Bergson filozófiájától tanulta. Az intenzitást (a bergsoni „tartamot”) azonban nemcsak a szerelem páros érzésével lehet megnövelni, hanem azzal is, ha valaki átéli egy tágasabb közösség sorsát és hagyományait. Az erdélyi költő az emberiség hatezeréves fejlődésére, kultúrájára gondolt. Hatezer harminc év című verse az újrakezdés lendületét idézte, amellyel fiatal költő korában indult, egy „új történelem” hajnalán. Szándéka szerint azért, hogy a folytonosság, a kulturális örökség, a humánus hagyomány mellett tegyen hitet: „Hatezer harminc... életem toldom / ős hevülethez”. A költőnek mindig meg kellett küzdenie az elmúlás fenyegető rémével, ennek a harcnak az egyetlen hiteles fegyvere a mesterség, a költészet volt. Páskándi hatékony cselekvésnek tartotta a költészetet, cselekvésnek, amely bármilyen keveset, de alakít a világ arcán, és amely éppen ezért értelmet ad a költő korlátozott és eltűnő létezésének. „Utánam: / özönvízként -/ az ének” - fejezte ki ezt a hitét az Utókor. Brancusi halála című versében is arról szólott, hogy a művész életének az ad értelmet, ha valami maradandó nyomot hagy maga után: a költő már azzal is megváltoztatja a világ képét, hogy megnevezve meghódítja a dolgokat, a tárgyakat. „A névadás a tárgyak és dolgok emberi meghódítása” - írta mottó gyanánt Anonymus című verse fölé (különben a Bibliával egybehangzóan, minthogy az első ember azzal hódította meg az élőlényeket, hogy nevet adott nekik). A világ megváltoztatása: a cselekvő költészet az etikát érintette (legalábbis Páskándi tisztultabb meggyőződése szerint), a költészetnek így lehetett egyszerre esztétikai és etikai karaktere. „Egyetlen elkötelezettség a művészetben - mondta Páskándi Gondolatok líráról, művészetről című írásában - az esztétikai értékhez való ragaszkodás. Persze az esztétikai érték fogalmában az etikai mozzanat is jelen van. Az etikai mozzanatban pedig a szociális is jelen való.” A költészet ezért igazságkeresés és az ezzel járó küzdelem, amely az igazságot és az emberséget kívánja győzelemre segíteni, még akkor is, ha tudja, hogy az írott szó, a vers csak korlátozott győzelmi esélyekkel léphet fel. „Hétfejű sárkányt ölök én is / Ceruzával” - vallotta a költő, azzal a hittel, amelyet a küzdelem kívánt és azzal az öniróniával, amelyet a költő helyzete szükségessé tett {Képzelet). Ismerte a hivatás lehetőségeit és korlátáit, mégis vállalta kemény fegyelmét, konok erkölcsét, kényszerítő feladatait, erről a belső parancsról, morális kényszerről tett vallomást Prédikáció halaknak, A rekedt Armstrong és Hogy a fogalom ki ne vesszen című verseiben. „O énekelj, / rekedten is, / ha már dalolni idelöktek” - fordult Armst- ronghoz, az énekeshez, egyszersmind önmagához: biztatást keresve és ars poeticát adva. A költészet olyan ügy, olyan esztétikai-etikai-szociális feladat volt a költő
