Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek (2) Bevezető gondolatok Páskándi Géza, a költő, próza- és esszéíró...
Erdélyi arcképek - Páskándi Géza 39 számára, amelyre életét tette, az élet és a költészet ezért nála a legszorosabban összefüggött. A természet vagy a tárgyi világ leírása személyes tartalmat kapott, a dolgok képe és a személyiség állandó kapcsolatba kerültek egymással. Az élet és a költészet összetartozásának eszméje, a játék és a vers egységének tudata alakította ki Páskándi asszociatív versképző elvét, amelyet ő „transzcendens grammatikának” nevezett. Ezt az elvet Gondolatok líráról művészetről című (már idézett) esszéjében vetette fel: a „gondolat lírájáról”, az „ideák poéziséről” beszélt. „Ebben a költészetben - állította - a külső világ csakis a lírai idea megvilágítójaként érdekes a lírikus számára [...] Ennek a költészetnek kis túlzással ilyen meghatározását is adhatjuk: valamifajta transzcendens grammatikát próbál teremteni, egy meglévő világot asszociatív támaszpontul használ, amelyről kibocsátja új és új asszociációit, amelyek eddig csupán a lehetőségben szunnyadtak.” A képtársítások felszabadítására gondolt, a metaforák szabad röptére, amely bizonyos módon és mértékig a szürrealizmussal rokon. „Ághegyről ághegyre / a madár / nem röpül / nem sétál / nem jár - / szabadon asszociál” - hirdette Páskándi tréfás költészettana (Tanversezet). A szürrealizmussal való összevetés azonban csak bizonyos mértékig jogosult: Páskándi verseit ugyanis a gondolat fegyelmezte, a költemény egy eszme kifejezésének szolgálatában állott, ezért legfeljebb technikailag használta fel a szürrealizmus vívmányait. Ez a technika két módon érvényesült: egyrészt azokban a versekben, amelyek önmaguknak teremtettek formát, parttalanul áradva, képhalmazokat görgetve érzékeltettek valamely elvontabb gondolatot. Ilyen volt Páskándi imént idézett összefoglaló nagy verse: Az Örömrontó Angyal. A másik technika ennek éppen ellentéte: azokban a versekben jelentkezett, amelyek aforisztikus módon, minden szóban súlyos jelentést rejtve, sőt a csend szemantikai lehetőségét is kihasználva adtak kifejezést a költő eszméinek, érzéseinek. Ezt a versépítő eljárást használta a Hó jászla című költemény, amely bibliai asszociációkkal idézte fel a születés csodáját, anya és gyermek természetes kapcsolatát: „És a tejből tollú lett pihe / És hó jászla és őzike / És ablakon fehér darázs zörög / És a tejből tollú lett pihe / Fehér cérnácska csordogál / Hó lesz a tejből / Hó / Anyám”. A szabadság és a fegyelem, az asszociatív líra kötetlensége és a gondolkodás konok szigora együttesen jelentkezett a Páskándi-versekben, ezek grammatikája lehet „transzcendens”, a benne testet öltő gondolat azonban nagyon is „antropológikus”. Az embert állította a költészet fókuszába, az ember öröméről és szorongásáról, emlékeiről és hivatásáról beszélt. Az imént körvonalazott poétika alapozta meg Páskándi Géza későbbi költészetét, ez már kevésbé változott, inkább kiteljesedett és kiegészült. így három groteszk eposzát egybefoglaló A sárikás anyós (1979) című kötetében, ez a címadó költemény mellett Tövis-köszörű a giccsemáné kertben és Föl-jelentés visszamenőleg című müveit tartalmazta. „Elöljáró szavak” című bevezetésében a költő Csokonai Vitéz Mihály bölcseleti tankölteményére: A lélek halhatatlanságára hivatkozott, és így hívta fel munkájára az olvasó figyelmét: „Három groteszk eposzt, illetve
