Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek (2) Bevezető gondolatok Páskándi Géza, a költő, próza- és esszéíró...
Erdélyi arcképek - Páskándi Géza 37 tanúskodott. „Ághegyről ághegyre / a madár / nem röpül / nem sétál / nem jár - / szabadon asszociál” - hangzik a Tanversezet című tréfás kis ars poetica. A szürrealistákkal való összevetés mégis csak bizonyos mértékig jogosult, az erdélyi költő verseit valamiképpen mindig a gondolat fegyelmezte, a költemény egy eszme kifejezésének szolgálatában állt, s ezért legfeljebb technikailag használta fel a szürrealizmus vívmányait. Ez a technika két módon érvényesült: egyrészt azokban a versekben, amelyek aforisztikus módon, minden szóba hangsúlyos jelentést rejtve, sőt a szünet, a csend szemantikai jelentését is kihasználva fejezte ki a költő felismeréseit és érzéseit. Ezzel a versépítő eljárással találkozunk a Hó jászla című költeményben, amely bibliai asszociációk révén ad képet a születés csodájáról, az anya és a gyermek mindennél bensőségesebb kapcsolatáról, illetve mind a három korai verseskötet pusztán jelzéseket adó rövid verseiben: ilyen a második kötet imént idézett Szó nyomán című költői ciklusa, amely háromszázkilencvenkét rövid (és csak néhány terjedelmesebb) versben ad mozaikszerü képet, mintegy lírai naplót a költő tapasztalatairól és felismeréseiről. Másrészt azokban a versekben, amelyek mintegy önmaguknak teremtenek formát, s parttalanul áradva, képhalmazokat görgetve tesznek érzékletessé valamely elvontabb gondolatot. Ilyen Az Örömrontó Angyal című nagy költői kompozíció, amely a személyes ember és a személytelen világmindenség viszonyát próbálta bemutatni és értelmezni. Arról a szorongató bizonytalanságról beszélt, amely a megismerésre vágyó ember osztályrésze. A mindenség titkait fürkésző emberi szellem u- gyanis sohasem érheti el a boldog megelégedést, mindig rá kell döbbennie, hogy ismeretei révén csupán a mindenség egy csekély részét veheti birtokába. Az „Örömrontó Angyal” mint a költő személyes értelmű mítoszának hőse ezt a bizonytalanságot személyesítette meg. Kételkedést és kétségbeesést okozott, nyugtalanságot és zavart keltett, mint kegyetlen démon állott a megismerésre törekvő ember és a világmindenség közé: Én, Örömrontó Angyal élet s halál forrásából itatom lebegésem Én senkit meg nem ölök, tettem csak ennyi: az öröm szárnyában két toll közé Beengedek egy kis szomorkás, tar eget, beszabadítom a síró levegőt Minden lénynek Örömrontó Angyala vagyok én Mint ahogy te önmagadnak Örömrontó Angyala vagy ember. A mitikus költemény a mindenség, a történelem és a lélek lehetséges harmóniájának helyreállításáért folytatott küzdelemnek, illetve e küzdelem kilátásta- lanságának a lírai dokumentuma. Akár drámai monológnak is tekinthetjük, a költő magával a létezés megbomlott rendjével szállott perbe, és a nagyszabású költemény (akár a klasszikus drámai monológok) a hiteles történelmi cselekvés korlátáit ostromolta. Páskándi hatvanas és hetvenes években írott verseiben feltűnt valami „metafizikai nyugtalanság”, lázadás az emberi életet korlátozó erők ellen: „Gyere, pajtás, tegyünk a halál ellen valamit” - olvassuk Önéletírása ban, mintegy költői programként, lehetőségek után kutatott, vajon milyen fegyverekkel vértezhetné fel
