Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek (2) Bevezető gondolatok Páskándi Géza, a költő, próza- és esszéíró...
36 Pomogáts Béla versciklusában lehet ezt tapasztalni, ez a verssorozat többnyire nyelvi ötletekre épült, és töredékes felépítésében is kifejezi a költő szeszélyes gondolkodását és képzeletét. Mindezt a ciklus bevezető sorai, mintegy „ars poetica”-szerüen a következőkben jelzik: „már nem hajtom tovább a verset a lendületnél. Ahol a vers magától megáll, ott befejezem: ha befejezetlen is, ha függőben marad is, egészebb így, mintha indulaton és lendületen kívüli formába terelném a kerek befejezésért, így lesz a töredékeslíra, melynek egésze - egész képet ad.” A fiatal Páskándi Géza (és ez a gondolkodás nem volt idegen tőle későbbi munkálkodása során sem) az életet és a költészetet egymást kiegészítő, szinte egymással felcserélhető folyamatnak tekintette: a versben találta meg az igazabb életet és az életben is mindig meglátta a költőiséget vagy ennek lehetőségét. Talán arra gondolhatott, hogy a korai közéleti remények elhervadása után (nem csak az ő esetében) egyedül az alkotó munka és a nyelvben (az anyanyelvben megtalált otthon kínálta számára a méltó és teljes életet. Ez fejeződött ki Nyelvemlék című ugyancsak versekből, nyelvi ötletekből, esszészerü vallomásokból felépített (száznyolcvanhét szövegdarabot tartalmazó) költeményének záródarabja: „Egyetlen mondat az én néha versszerű életem. Hangok, hangsorok, szavak, szóösszetételek, mondatok, mondatösszetételek, szakaszok és szakaszösszetételek, részek és egészek összetételei — mind-mind egyetlen nagy mondatba gyűlnek, amelyben a legszebb, legjobb is talán csak egy írásjel, pont vagy vesszőként ugrik szemünkbe. A nyelvet akartam megragadni, a nyelvet, amely több, mint a beszélt és leírt, a kialakulásában élő nyelvet; és a gondolatmenetek kialakulását hü rajzban (ez a szellemmozgás realizmusa), és a gondolkodás beidegződött reflexeit - s ezek robbanásait is - papírra vetettem. A múlt nyelve nyelvemben: a tehetetlenség, történelmi reflexek, elidegeníthetetlen árnyak, el-nem-hessenthető őseim; a jelen nyelve nyelvemben: a mód - ahogyan ezentúl, az említetteken felül majd mindez alakul. Talán, mert a táj gyakran kifutott a szememből - a nyelvi táj felé futottam. De nem a szókincs, hanem a nyelv mondattani és alaktani lehetőségeinek tájai felé; nem a látszat, hanem a lényeg nyelvei felé. A nyelvben egyszerre akartam a szín és hangulat, a dolgokat jelző-jelentő nyelvet megragadni a másikkal: a fogalmak, a gondolkodás, eszünk, képzeletünk járásának nyelvével. »Belső nyelvet« akartam. Amelyhez a külső, a beszélt és gyakran az írott is, alig csupán ábécének elég. Önmagámban szerettem volna keresztmetszetét nyújtani egy nyelv lehetőségi irányainak: igyekeztem újraélni a nyelvteremtés primitív korát és egyidőben vele a jövőnyelv irányait is megsejteni. Sejtelemnyelv.” Az élet és a költészet összetartozásának hite, a magasrendü játékosság és a bölcseleti horizontokat bejáró művészet egységének tudata alakította ki Páskándi asszociatív versképző módszerét, amelyet ő „transzcendens grammatikának” nevezett. Ez a versképző eljárás a képtársítások merész szabadságára utal, arra, hogy a költő a tárgyi világot mintegy „asszociatív támaszpontként” kívánta használni. Sajátos „metaforizmust” alakított ki, ez részben a szürrealista líra hatásáról
