Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek (2) Bevezető gondolatok Páskándi Géza, a költő, próza- és esszéíró...
Erdélyi arcképek - Páskándi Géza 35 meg 1966-ban közreadott Holdbumeráng, 1972-ben megjelent Tű foka, majd 1976- ban már Budapesten kiadott A papírrepülő eltérítése című versesköteteiben: mindhárom verseskönyvnek irodalomtörténeti szerepe volt a fiatal költőnemzedékek világképének és poétikájának alakításában. Páskándi Géza az alkotó személyiség felszabadulását hirdette, a kelet-európai történelemmel, ennek tragikus tapasztalataival viaskodott verseiben, az „ideák poézisét” kívánta művelni. Költői nyelvére az archaikus népiesség és a szürrealista líra merész képtársítása egyaránt hatott, nagy nyelvteremtő erővel, sokszor groteszk képekkel dolgozott, nem állott távol tőle a költői humor, amely korábban meglehetősen ritkán jelent meg az erdélyi magyar költészetben. A természet és a tárgyi világ leírása, illetve a közéleti-politikai élmények kifejezése kapott személyes tartalmat, a dolgok világa és a személyiség került állandó asszociatív kapcsolatba lírájában. Láng Gusztáv találó szavakkal írta le ennek a költészetnek a jellegét: „Páskándi lírájának alapigénye ugyanis a költészet és a költészet tárgya közötti válaszfalak lerombolása; egy olyan költői szemlélet kialakítása, amely nem méri be a valóság érzéssé és intellektuális tanulsággá szublimált képmásával, hanem a valóságnak a köznapi lehetőségeknél teljesebb meghódítását jelenti. A lét nem a költemény fölényesen kezelhető nyersanyaga a számára, hanem olyan eleven folyamat, mellyel költő és verse állandó küzdelemben hullámzik, sodródik és formálódik együtt.” Ahogy maga a költő mondta ars poetica értelmű versében, az Óűtá-ban: „Nincs időm főztöd dicsérni, hozsannát / zúgni: eszem éppen - / Nincs időm tested vonni babérba: / simogatlak - / Nincs időm, Anyag, művedet koronázni, / hiszen élem!” Élet és költészet egységéből következett, hogy Páskándi szüntelenül „átpoe- tizálta” a valóságot: a költészet és a játék (persze a komoly értelmű játék) egységét hirdette. Ez az „átpoetizálás” nem volt idegen az erdélyi magyar líra hagyományaitól, más-más alakban és módon ezt tette Aprily Lajos, Dsida Jenő, Salamon Ernő és Székely János költészete is. Páskándi az ő nyomdokaikon indulva avatta költészetté a tapasztalatot, állította költői összefüggésbe a köznapi dolgokat. A való világban rejlő költőiség játékos felfedezése természetesen az emberi létezés és a történelem hitelesebb megismerésének benső igényét követte. Mint a költő mondta: „a játék is lehet véresen komoly. A játék szó eredeti értelmében sem más, mint az élet gyermekes utánzása. A legártatlanabb gyermekjátékokban is pokoli létanalógiákat fedezünk fel. És ugyanúgy, mint a gyermekjátékban, a költői vagy színpadi játékban is olykor tragikus létviszonylatok vannak.” Ezek a „tragikus létviszonylatok” jelentek meg játékos verseiben, ötletes költői aforizmáiban. A játék ösztöne és kedve hozta létre költészetének formai játékosságát, a sziporkázó szójátékokat, nyelvi leleményeket, az ütemezés ötletes kísérleteit, főként a gyakori rímjátékot, amely a nyelvben természetes módon megnyilvánuló zenei lehetőségeket aknázta ki. Ezek a játékos rímek és ritmusok Kosztolányi vagy még inkább a népköltészet nyelvi találékonyságára emlékeztetnek. Különösen Szó nyomán című
