Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MARGÓ - Száz Pál: Ovi (2) (elbeszélés)
Ovi (2) 89 hálálkodni. Megörült ennek Lukrécia, s mint aki jól végezte dolgát, hazatért. Még be sem léphetett gyökérkunyhójába, máris ott termett Gábriel angyal. „Kicsi Lukrécia! Tudod-e hogy e pillanatokban is egy seregnyi angyal próbálja összefogdosni a szárnyas kis nyulaid? Hát nem tudod, hogy a világ rendje az, hogy a nyulak nem repülnek, hanem négy lábon járnak, és ha szükséges, hát bujdosnak? És hogy így lesz ez mindig, míg a világ ki nem fordul tengelyéből?” A kis tündér hát hogyne vörösödött volna fülig. De Gábriel megsimizte ezüst fürtjeit, és rámosolygott, hiszen tudta, hogy jót akart. Aztán eltűnt, Lukrécia pedig nyugovóra tért.(...) A rá következő napon eltökélte, hogy ma mindenképpen, tűzön-vizén által is véghez viszi a tervét, úgy hogy senki se haragudjon miatta. Este megint felült egy alkalmas, arra somfordáló fellegre. Szállt, szállt, szálldogált, meg sem állt a város határáig. Ott aztán lecsússzam róla. Elég kietlen vidékre pottyant, csupa vas volt minden. Először néhány egymás mellett álló fát vett észre. Idegesen rázták ágaikat. Lukrécia megkérdezte őket, mi bajuk. „Ugyan mi lenne, nem látod azt a sok lámpát, ezt a világítást, fényözönt, hát lehet így aludni szerinted? Ráadásul mi fák, még csak el sem mozdulhatunk a helyünkből. Gyökereinket beton nyomja. És szomjazunk is. Nincs mit tennünk” - felelték neki mogorván. Ő pedig nagyot derült ezen és gyorsan meglengette a pálcáját. Erre a fák lomhán kiemelték a gyökereiket a földből, és elindultak. Örömükben még köszönetét is elfelejtettek mondani neki. Nekirontottak a lámpaoszlopoknak, elkezdték őket kitépegetni, csokorba gyűjteni. Ekkor eget-földet rázó mennydögés hallatszott. Ott termett az égtelen haragra gerjedt Gábriel, és kiabálni kezdett a megszeppent Lukréciára. „Ó, te nyomorúság kergetője, hát nem megmondtam, hogy nem zavarhatsz össze mindent, hordd el magad, de izibe!” De azután megesett rajta a szíve, és igencsak elszégyellte magát, hogy angyal létére hogy viselkedik. Tudta, hogy Lukrécia nem akart rosszat. Lehajolt hát hozzá, megtörölte könnyeit, de semmi használható javaslat nem jutott eszébe arra, hogyan használja Lukrécia az erejét. A kicsi Lukrécia fogta magát, mérgében kettétörte a pálcáját, azzal felugrott az első bárányfelhőre, és hazasüvitett. Ott élt az erdőn-mezőn kedves állatkáival nagy békességben, míg meg nem halt.- No-ó! De ez nem jó mese! Ez szomorú.- Tudom, de most ez jutott eszembe. Nem tehetek róla.- És ha valaki megjavítja a pálcáját? És ha varázsolhat kedvére, ha nem is így történik, és... De vajon varázsolhat kedvére? *** mert hogy ezüst erdőbe ezüst fákon ezüstlevelek ezüst virágok alattuk de ö rá sem hederített ment csak ment tovább egyenesen a király kis asszony kegyeiért tündér Hona irányába
