Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MARGÓ - Száz Pál: Ovi (2) (elbeszélés)
88 Száz Pál bolyag mellett ülni. Van még szégyenasztal is szégyenszékkel. Oda nem ül senki. Csak ha szégyent csinált. A szégyenesinálásról igazából annyit lehet tudni, hogy az nem jó. Mert akkor oda kell ülni, és nevetnek. Szégyen az, ha valaki rendetlenkedik, csúnyán beszél, vagy „rútul” viselkedik, rosszalkodik. Most már csak azt nem értem, hogy akkor mitől szégyen a szégyen? Mert az nem az, hanem csúnyán beszélés, meg rendetlenkedés, nem szégyen. Anyu is mondja, nehogy szégyenben maradjak miattad. Tehát olyasminek kell lenni, amiben benne lehet ragadni, és nehéz a kijövés belőle... Most senki sem ül a szégyenszéken. Amúgy is: legtöbbször csak fenyegetnek vele. Gombolyag, Piszkavas és Szaloncukor mellett maradt még egy hely, az jó lesz nekem. (Gombolyag bárgyún ül, azok meg fintorognak. Szaloncukor durci, remeg a piros masni a hajában. Ő szólal meg legelőször: )- Hogy lehet ezst megenni, vüö! - És Piszkavas bólingat rá.- Nem is olyan rossz ez. - Próbálja Gombolyag. Szaloncukor összehúzza a szemét, száját, orrlyukai kitágulnak, az egész - eredetileg kerek - arca kígyószerüvé válik.- Perse, nálatok bistos mindig ilyenek vannak, ilyeneket zsabáltok, mi?, mert azs anyád csak egy takarítónő! Éhenkórás, éhenkórás, ... *** hát amint el hagyja a rézerdőt újabb folyóhoz érkezik azon pedig újabb hidat lát átmegy a hídon és láss csudát minden ezüstből volt abban az erdőben 9 Mondok neked mesét, jó? Volt egyszer egy igencsak sedre tünér, Lukréciának hívták. Nagyon fiatal volt még, az ükanyja nevelte a vén Erdőtündér, a Szállómezők és Mélyerdők királynője -persze minden alattvalója tisztelte, ahogy az már lenni szokott, de legfőképpen a kis nyuszik, mert azok voltak olyan félősek. Mikor Lukrécia anyja nagyon öreg volt, felkerekedett a hatalmas útra, a mezőkön túlra, ahol az öreg tündérek laknak. Lerántott az égről egy bárányfelhőt, fülébe súgott, azzal meglovagolta és elsuhant vele. Előbb azonban Lukréciára hagyta minden tudományát, a varázsigés könyvet meg az üstöt, de legfőképpen a varázspálcáját. Lukrécia - mivel bár szeleburdi, de ügyes tanonc volt - persze szívesen fogadta, enyhítette a bánatát ükanyja távoztán. A kicsi tündér máris hozzálátott, hogy kipróbálja új hatalmát. Elhatározta, hogy mókás varázslatokat visz véghez, és örömet fog vele szerezni. Akkor nyílt erre az első alkalom, midőn a kis nyulakkal társalgott, akik így szóltak hozzá: „Segíts rajtunk, olyan szerencsétlenek vagyunk! Állandóan bújkálnunk kell az erdő vadjai elől, olyan egyszerű a madaraknak, azok csak kitárják a szárnyaik, és máris megmenekülnek, vajon mitévők legyünk?” Ekkor Lukréciának támadt egy ötlete, és menten szárnyakat varázsolt a nyusziknak. Azok meg vígan repkedve alig győztek
