Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Aich Péter: Cilike (novella)
71 Aich Péter Ciliké A színpadon állt, a zongorista épp leütötte a félvezető akkordot a következő versszakhoz, s akkor folytatni kellett volna. A terem félhomályában kevés látszott, csak a színpadra meredt néhány lámpa, amikor hirtelen vakító ragyogásba öltözött minden körülötte: egy elromlott fényszóró váratlanul meggondolta magát és kigyulladt, úgy tűnt, most a világ összes lámpája a szemébe világít, s ez menthetetlenül mindörökké elvakítja. Nem sokat látni a teremből, azt előre megmondták, legföljebb a fejeket, de ne azokra figyelj, te csak énekelj, és kész. Csakhogy az a lámpa túl élesen világított, az az egy, amely most olyan hirtelen és önkényesen lángba borította a világot. Vagy ez csak a látszat? Mert hiszen mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Miért tesznek úgy, jaj, hát nem látják? Kigyulladt az a fényszóró, kigyulladt, igazán - vagy csak ő látja? De hiszen világít... pont rá... Miközben a kíséret közjátéka hangzott, a föllobbanó óriási világítótest mágnesként vonzotta tekintetét, akaratlanul is belebotlott, olyan picikének érezte magát, icipici kisleány, elveszek a színpadon, ne arra figyelj, visszhangzott benne, hiába, üstökösök röpködtek össze-vissza zajtalanul, vakuk villantak meg szemek, különösen azok, mindenütt körülötte, a kislány teljesen megrémült, dermedten állt, megkövültén, összeszorult torokkal, megzavarták a hamis fények. Egy megtévedt néző, mint később kiderült, Ciliké izgatott tantija, tapsolni kezdett, talán úgy vélve, immár vége, vagy egyszerűen lelkesedésből, pedig dehogy volt vége, s ez Cilikét még inkább összezavarta. A dallam a fülében szólt ugyan, s teljesen tisztában volt azzal, hogy folytatni kéne, de a szavakat mintha kitörölték volna, az égvilágon nem jutott eszébe a következő versszak sem, semelyik, hát csak állt, vakon, elveszetten, a reflektor mindjárt magába szippantja, ó bárcsak, bárcsak elnyelné, hamm. A zongorista még egyszer leütötte a bevezető akkordot, de Ciliké nem tudta folytatni, ijedten állt, a zongora felé pislantott, a nézőtér hümmögött, morajlott egy csöppet, majd elhaló tétova taps szólt innen s onnan, senki sem volt biztos benne, vajon most valóban vége van-e a számnak, mert Ciliké csak állt, mint egy leforrázott tyúk a tepsi előtt, s a zongorista, miután harmadszor is leütötte az akkordot, hirtelen elhatározással elengedte a pedált, megfogta Ciliké kezét és kivezette. így kezdődött minden, sikertelenül, ahogy hamarosan kiderült, a gyerekek vihogtak, azzal froclizták Cilikét, hogy hol a vége, hol a vége, Ciliké védtelenül lesütötte szemét, s megfogadta, nem énekel többet, micsoda szégyen, így fölsülni, a mama sírt, jaj, s a papa, az csak szemrehányón mosolygott bünbánatában, amiért
