Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Aich Péter: Cilike (novella)
72 Aich Péter tehetségtelen a lánya, ó, hát nem és nem. Előbb a mama persze megszidta, miért nem énekeltél tovább, te gyerek, s a papa dühös volt, amiért leégett az előlegezett dicsekvésével, de azért sajnálták is egy kicsit, bár azt pedagógiai meggondolás végett nem mutatták, mert hogy az nem elég ösztönző, olyan kedves volt a kislányt hallgatni, otthon mindig énekelt, vidám, csengő hangon, hát akkor most miért nem, a fene egye meg. A mama később többször szóvá tette, hogyhogy ilyen csöndes vagy, kislányom, a papa meg csodálkozott, mert úgy tartotta megfelelőnek, bár tulajdonképpen elkönyvelték, úgyis hivatalnoknő lesz, akárcsak ők, egy irodában egyébként sem lehet folyton énekelni, még kirúgnák emiatt, úgyhogy megnyugodtak idővel az otthoni kedélyek, nem lett csodagyerek mégsem, hát istenem, van ilyen. Csak az énektanár nem nyugodott bele, képtelenségnek tartotta az egészet, ilyen ügyes, ennyi adottsággal megáldott kislány, nahát. Igaz, amikor egyedül volt, Ciliké szinte önkéntelenül dúdolgatni szokott, csöndesen, nehogy meghallja bárki, de már nem olyan vidáman, inkább álmodozva, csak a melódiát, a szavakat magába rejtve, tudta, persze hogy tudta a szöveget, de így, ha mégis megakadna, nem kellett abbahagynia, s önmaga előtt szégyenkeznie, kifogásnak jó volt mindenképpen. Ama nevezetes föllépés traumája fekete macska volt, a nyakán ült, fojtogatta, fölmarta bőrét, s az osztálytársak tettek arról, el ne felejtse a dolgot, hol a vége, hol a vége, ugratták, egymás között a fölsült énekesnőnek becézték, és senki sem vette komolyan, egyébként sem volt kimondott szépség, bár később dús keblét azért megcsodálták, a csöcsös énekesnő, így is emlegették, bár akkortájt már nemigen tudták, miért énekesnő, ha nagy a melle; a feneke is egy kissé nagyra sikerült, a lába pedig, ami abból a nagyobbfajta domborulatból kinőtt, az, na, szóval inkább hordott hosszú széles szoknyát testi adottságait palástolandó, mert mindenki inkább az alkatára lett figyelmes, a szemébe senki sem nézett. Évek múltak így el, de az egykori, tulajdonképpen ártatlan fölsülés árnyként kísérte, sehogy sem akart kifakulni, pedig néhai osztálytársai sem emlékeztek már a közjátékra, ő maga sem igen, csak homályba merülő gúnyneve maradt, ijesztgető árnyék, fekete macska lelkének púpján. Akkor történt, hogy volt énektanárával futott össze véletlenül, azaz nem egészen véletlenül, mert akkor már egyetemre járt, zenetörténetet tanult, az énektanár pedig, aki szintén nem véletlenül ezt a szakmát tanácsolta neki, mert bízott abban, hogy ennek a zenei tehetséggel megáldott lánynak itt a helye, meg hogy esetleg mégis „hazatalál”, meg így, s jól időzítve tanácsot kért tőle, ugyanis barokk operára bukkant, úgy mondta, a fene sem adja azt elő mostanában, holott bizonyára érdemtelenül, mármint neki tűnik így, csak nem tudja igazán jól fölmérni, Ciliké pedig mostanában, ugye, ilyesmivel foglalkozik, szóval megérne egy misét, vagy izé, egy főiskolai dolgozatot, ugyebár, ha megnézné, igen hálás lenne, mert hogy pillanatnyilag valahogy nem ér rá, mondta szemrebbenés nélkül. És Ciliké lépre ment. Ki kéne próbálni, hogyan megy ez, a hangzást, ahogy a tanár úr is mondta, s ez előbb mélyebb tanulmányozásra ösztönözte, mert nem minden volt az akkori kottában lejegyezve, az előadást rekonstruálni kellett, nem is
