Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Fried István: Imagológia - komparatisztika
38 Fried István század második felében meglehetősen általános volt, a szociál-, illetőleg „nacionál- darwinizmus”4 „determinizmusa” nevezhető meg. Hiszen a saját és az idegen szem- beállításának könnyű volt kialakítani sémáit, és azok a sztereotípiák (amelyek nem feltétlenül nyúlnak vissza a nevezetes ,,Völkertafel”-ig),5 amelyek ekkoriban Euró- pa-szerte elterjedtek, nem a megértésre törekvő idegenségtapasztalat alapján formálódtak, hanem egy vélt vagy valódi politikai-hatalmi „diszkurzus” rendje szerint. Az irodalomtudomány az efféle terminológiát a tárgy- és motívumtörténet nem kevésbé pozitivista változatához közelítette. Az imagológia ugyan eleve tu- dományköziséget követelt (volna) meg, annál is inkább, mert a XIX. század „his- torizmusá”-ban, főleg Kelet-Közép-Európa kultúrájában, a történetírás és az irodalom, a képzőművészet és a zenés dráma, de sok tekintetben az etnográfia is, egyazon narratívát képviselt, a saját és az idegen elkülönítését olyan módon, hogy jórészt a saját önvédelmére, olykor felsőbbrendűségére derüljön fény, szemben az idegennek bélyegzett másikkal, amelynek létezése akadály a sajátban meglévő értékek kibontakoztatására. Efféle példák szép számban idézhetők Európa XIX. századi irodalmi-kulturális megnyilatkozásaiból: ha a történetíró František Palacký a cseh történelem alapvonásának jelölte meg a demokratikus érzésű csehek küzdelmét a hódító németekkel szemben (Ján Kollár eposz-funkciót betöltő A szlávság lánya ban az „irigy Teutonia” jelenik meg),6 akkor Palacký cseh történetének ideológiája tükröződik vissza Alois Jirásek történeti regényeiben. A XIX. század második felének horvát regényírásában viszont a magyar figurák jellemződnek a politikai-ideológiai előfeltételezések szerint, hozzátehetjük, hogy Jókai Mór ugyan az európai szláv legenda szellemében jeleníti meg néhány regényének szlovák, illetőleg horvát alakjait (a népdalok, a népművészet népeként), viszont több regényében szinte torzképét adja (például) azoknak a szlovák „népvezér”-eknek, akiknek politikai elképzeléseivel vitatkozott, akik nem az európai szláv legenda reprezentánsai voltak, hanem saját nép- és nemzetiségegyéniséget körvonalaztak (amelyekben szintén helyet kaptak azok a sztereotípiák, amelyekkel az elhatárolódást és az önelvűséget célozták meg, legfeljebb egy össz-szláv gondolat nemzeti asszimi- lálásának tettek engedményt). Sok időnek kellett eltelnie, míg a kutatás rádöbbentett, hogy az egymás ellen irányzott népképzeteknek azonos a szerkezetük, hogy például a XIX. század második felének cseh, lengyel, magyar regényírása és történeti festészete szinte teljesen megegyező „fogalomkészlettel” él, mikor a sajáthazai, illetőleg az idegen-ellenséges tipológiát rajzolja ki.7 Lényegében ezek az a- zonos szerkezetű előfeltételek, a „létharc” elvének alárendelt nép- és nemzetképzetek sematizálódtak, váltak a társadalmi (és nemegyszer: politikai) közbeszéd hatásos elemeivé, és ezeknek regiszterbe sorolása minősül komparatisztikai cselekvésnek. Aligha tagadható, hogy efféle sztereotípiák, ön- és heteroimázsok léteztek, léteznek ma is, népszerű irodalmi művekben befolyásolták a közvéleményt; ismeretes, hogy keletkezésük, alakulás- és hatástörténetük feltárására jóval később
