Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Fried István: Imagológia - komparatisztika
Imagológia - komparasztika 39 került sor, jórészt akkor, amikor az imagológiát többen kísérelték meg eltávolítani a komparatisztikából, benne jóval több részt tulajdonítva a néppszichológiának. Azt sem vitatnám, hogy a manipulációs célzattal ki- és felhasznált imagológia valóban eltávolodott az irodalomtudományos elemzés módszeres eljárásaitól, s a nemzeti jelleg leírását nemegyszer kétséget kizárólag a pszeudo-történetiség fikcionalitása határozta meg. Ez természetszerűleg nem csupán az irodalmi művekben érzékelhető önprezentációban érhető tetten, áthatja a nyelvtörténetet is, kezdve a korai történeti korok önelnevezéseitől a jövevényszavak értelmezésein át a nyelvi purizmusig, de áthatja az emlékezet helyeinek kijelölését, a köztéri szobrok által megtervezett városképet is. A megszakítatlan és önelvü nemzeti történet feltételezésébe sodródik a „kereszténység védőbástyája” eszméje (mind a lengyel, mind a magyar, mind a cseh, mind a horvát gondolkodásban); és az autoimage (önkép) megtervezése veti föl a ki és a mi a magyar? Ki és mi a horvát? kérdését, melynek ellenpontja részint (például) Ady Endre versében lelhető: „valahol utat vesztettünk”, részint Krleža kaj-horvát idézésében, különös tekintettel a Petrica Kerempuh balladái kötetnek történeti vonatkozású verses epikájára {Planetarium).* Az imagológia alakulástörténetében az első fordulatot akkor konstatálhatjuk, mikor az egyoldalú hatáskutatás (forrásnyomozás) mellett, még a komparatisztika ún. „francia iskolá”-jában is, a befogadás jelentősége kapott egyre számottevőbb hangsúlyt, s ekkor nemcsak arra nyílt mód, hogy a nemzetinek, sajátnak meghirdetett tárgy és képzet összetettségére, nemegyszer „összeférceltség” voltára derüljön fény, hanem még inkább arra, hogy az Annales-iskolában kialakult mentalitás- történet úgy fogalmazódjon át az irodalomtudományban, mint a szerzők és olvasók összjátéka,9 amelynek során a horizont-összeolvadások és -szétválások mintegy a- zokat az alternatívákat is fölvillantják, amelyek a nemzeti önkép változásai során a történések egy változatát produkálják. A néppszichológiába utasította az imagológiát az a René Wellek,'“ aki a prágai strukturalisták örökségét közvetítette az amerikai új kriticizmushoz, és a pozitivista meg a szellemtörténeti kompara- tisztikával szemben hangoztatott szkepszisét odáig fejlesztette, hogy az irodalomtörténet (és benne a komparatisztika) „bukásáról” elmélkedjék. Annyiban jogos volt a bírálat, hogy végül nem határozódott meg, minek a történetéről van szó, a művekéről, a szerzőkéiről, az „eszmék”-éről, netán a csupán körvonalazott irányokéiról, de felvetődött - később - az a probléma is, mennyire „nemzetközi” az irodalomtudomány," illetőleg az „ideológiakritika” mennyire hasznosítható az ima- gológiai kutatások során. A leginkább eredményesnek ígérkező fordulatot a „kulturális fordulat”-ként emlegetett (és a posztkoloniális elmélet nem egy elgondolását hasznosító) - nevezzük így - perspektívaváltás hozta, részint azzal, hogy az interkulturalitás főbb téziseit az imagológiakutatásban is megfontolandónak hirdette, részint azzal, hogy noha irodalomtudományi kérdésfelvetéseit megőrizte, tudomásul vette, hogy a zárt, önmagára visszautaló, csupán az „intrinsic approach”-ot alkalmazó módszer nem
