Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Duba Gyula: Szégyen (2) (regényrészlet)
Szégyen (2) 29 meghatározza a történések alakulását. A saját akaratán részfeladatok maradnak, az egész törvényszerűségeit, a történetet irodalmi erők bonyolítják. A Másiknak - képzelete bizonytalan termékének - a növekvő jelenlétét máris érzi, sejti mögötte a rejtély bonyolultságát, s tudja, hogy a kiszolgáltatottja lesz! Az írás csapdájába estem, gondolja, de nem mosolyog. Egykori novelláját is a képzelete teremtette. Az a gondolat, hogy az irodalomban - s alighanem az életben is - minden lehetséges, ha jól van megírva! Nyelvileg hitelesen, formailag tökéletesen megalkotva. A tragikum dramaturgiája munka közben vette át döntő szerepét a történetben. A novella befejezése komor lett. A novella író szereplője, igazából tehát a történet hőse, azzal zárta meséjét, hogy a végén a bécsi repülőtéren terrorista támadás történik, a felszállásra várakozókat merénylők lövik halomra, számosán meghalnak. A novella megjelent és íróhőse, hogy igazát bizonyítsa, Bécsbe utazott, a repülőtéren tartózkodott és várt. Hitt a transzcendens igazságok érvényesülésében, mondhatnánk, az írás erejében! Meg volt győződve róla, hogy jól irta meg a támadást, s az megtörténik. Várt és nem csalódott. A támadás megtörtént, és az író - bizonyára saját akarata szerint - meghalt. Ennyi az egykori novella meséje... Hihetetlen, gondolnánk azonnal, a történetben az írás logikájánál nagyobb szerepe lehetett a véletlennek. Az író pedig rosszkor volt rossz helyen! Valóban így lenne természetes. De a megélt valóság és az írott történet összefüggései bonyolultabbak. A hiteles szövegbe szőve, a történet hátterében szervezőerőként a lét törvényei hatnak. Az író tudja, hogy meséje „logikusabb”, mint a kaotikus élet véletlenszerű esetei! Az írás rendet visz a káoszba, gondolatiságot az ösztö- nösségbe, emberi törvényt a nehezen kibogozható oktalanságok nyüzsgésébe. A novellában, a regényben és esszében, a versben az emberi természet elvei érvényesülnek megfej thetetlennek tűnő és a végtelenségben rejtőző kozmikus harmónia értelmében. A szereplők sorsával az író rendelkezik, ő veszi át a véletlen szerepét. Hősei igazságérzete foglyai lesznek, kitéve céltudatosságának vagy ösztö- nösségének, néha szeszélyének. Megtörténhet, hogy csupán játszik velük, máskor pedig annyira belebonyolódik a történetbe - ahogy Kafka is -, hogy maga is rabja lesz, meséje kiszolgáltatottjává válik. Leírja hőseit, belebonyolódik dolgaikba és maga is olyan lesz, mint ők, sorsuk szövevénye magával ragadja, útvesztőkbe, titkos utakra és vakvágányokra csábítja, kénytelen azonosulni velük. Erre mondják, hogy a vers írja a költőt, hogy a mü alkotja a prózaírót, a szöveg teremti meg alkotóját! Szép metafora s majdnem igaz is! De csak látszólag, a felületen. Mert a golyóstoll mindvégig az író kezében van, az ő ujjai kopogtatják az írógépet, csépelik a billentyűket vagy érintik a számítógép klaviatúráját, az ő agya termeli a fogalmakat és szavakat, képzelete szövi a mesét, ő a rejtélyes Ariadné szelleme, melyben a számtalan lehetőség és tanulságai, a képek és szimbólumok, metaforák és összefüggések rendszere él és érvényesül. Az író költi a mesét, melyből az életanyag valós léte szól! Képzelete bonyolítja a szálakat és festi a színeket,
