Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TÓTH ELEMÉR 70 ÉVES - Korpa Tamás: „.. .a személyesség különleges varázsa” (Tőzsér Árpád: Szent Antal disznaja c. naplókötetének interpretációs kihívásai)
.... a személyesség különleges varázsa' 29 meg nem konstruálja. A megtörtént világ elsődlegesen időbeli, melyet az emlékezés térbelivé, a szövegekkel analóg szerkezetűvé változtat. A szöveg enigmatikusan sejtetve azt a lehetőséget sem zárja ki, hogy a telefonfülkébe lépve, kihasználva a távol-létet, egy valaki átformálta, megrongálta vagy éppen korrigálta a jegyzeteket. Máskor éppen az eltávolítás gesztusa és a saját opus, mint kontextus, az életmű szövegformáló textuális együttese bír relevanciával: „Meguntam a Leviticust, szabadulni akarnék már a kéziratától, én is másfajta térszerveződésbe vágyom, de nem tudom postára adni. Mármint a kéziratot. ... rossz a kocsim, meg én is”; „megint átírtam a Gomböntő kanalában néhány sorát. Most így kezdődik a vers: »Kiáltás szája elé kapott / kéz / az este // Az ádáz troliok / Peer Gynt szemét és szívét keresve / kióvakodnak a tárgyak / sötét lombjai közül«. Persze a kötetben már marad a régi változat. ... Egyébként ahányszor újraolvasnám, annyiszor átírnám őket.” A másik kérdés az lehetne, hogy mi történik ha már az egyszer megírt szöveghez való viszony, viszonyulás kontextusában változás következik be. Ez utóbbi kérdés azért bír olyan nagy relevanciával - mert mint már többször utaltam rá - a szerző a szövegeken keresztül hoz létre cselekvési teret a fantáziának, az emlékezésnek. Az Asztóriás jegyzetfüzet és a Gomböntő kanala kapcsán olvasható Másik, illetve Mások lehetősége, nem a teremtő originalitás eltávoztatásáról beszél tulajdonképpen? Hiszen a feljegyzések szerint Tőzsért a szöveghez igazodó újraértés originalitása foglalkoztatja (Szirák Péter szavaival élve), az önmagára irányuló megértéskísérletek gyakran szöveginterpretációs eseményként ábrázolódnak. Az átírás motívuma meghatározó szereppel bír a paratextus organikus részét képező, mise en abyme-ként funkcionáló „naplók naplója” alcím kapcsán, illetve a szöveget különösen jelentésessé tevő, szokatlan címadás gesztusában, mely szintén az élet és irodalom, életre applikált irodalom olvasási stratégiája, befogadási attitűdje felé orientálja az értelmezőt. A cím arra a legendára alludál, ami szerint Gustav Flaubert teljesen átírta a Szent Antal megkísérlését, amikor kiderült, hogy nem hősének, Remete Szent Antalnak, hanem az évszázadokkal később élt névrokonának, Padovai Szent Antalnak volt jellegadó attribútuma a disznó. A borítókettős vizuali- tásában tükrözi (illusztrálja?) a szöveg önnön konklúzióját. A címlapon az író pre- zenciája egy trópus, olyan jel, mely más jelekben leli meg eredetét: az asztalnál ülő, kezében tollat tartó, az előtte fekvő üres papírokat beíró, szemüveges (így a látás kérdését is problematizáló) középkori szövegalkotó (Páduai Szent Antal?) képe található (háttérben egy városrészlet kulisszájában ábrázolt disznó); míg a kötet hátoldalán „a” disznót őrző Remete. Az igazság pedig valahol félúton. „Ez nem sok. Ez minden.” (Danilo Kis) A reprezentáció, az ábrázolás, a látás kérdései vezetnek vissza a szerző, az olvasó és az én kérdéséhez. A mű körülhatárolt egészként való „átérzése” (a szöveg elejétől végéig történő elolvasása, és az olvasásnak egy életút lineáris, törésmentes, koherens narratívájával történő megfeleltetése) nem mutatja meg a világ, az én, a nyelv, egyszersmind a gondolkodás Tőzsér által provokált határait. A Szent Antal