Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TÓTH ELEMÉR 70 ÉVES - Korpa Tamás: „.. .a személyesség különleges varázsa” (Tőzsér Árpád: Szent Antal disznaja c. naplókötetének interpretációs kihívásai)
30 Korpa Tamás disznajában viszont éppen a határvonal (világhatár, én-határ, szöveg-határ stb., illetve ezek destabilizáló megmutatása) maga képezi a mű legfontosabb jelentéseit. Miközben a szubjektum, a világ és az ábrázolás viszonyának interpretációjára tesz kísérletet, létre hoz egy olyan ént, amelynek jelentéseiben együtt van a végtelenül általános és a végtelenül konkrét, közvetlen. Az ilyen értelemben vett énlétesülés feltétele a megidézett szövegek — citátumok, regényrészietek, illetve a materiális, nyelvi közvetítettségükben, ezáltal szükségszerű és kényszerű redukáltságukban a „személyes” emlékezet mozzanatai, eseményei is - ellenőrizhetetlen, múlhatatlan dialógusba kerülése. Ez a dialogicitás az eltérő szövegtradíciók egy szövegtérbe emelésével (egy idő után eredetük és eredeti kontextusuk elmosásával, elhomályo- sításával) teremt meg egy sajátosan esztétikai gondolkodásmódot. A szubjektum, én, világértelemben vett gondolkodásmód nem jelent nyugvópontot, egyrészt (mint fentebb már utaltam rá) a megértés történetiségében lehetővé váló folyamatos változás, elbizonytalanodás, esetleg (ön)korrekció következtében: „A tizedik emeleti szobámban ért az első descartes-i pillanat (Cogito ... stb.), mikor is egy idegszanatóriumi kezelés után (egy éjszaka, hogyan is másként, Valérynek is éjszaka volt »descartes-i pillanata«) rájöttem: nem is annyira bennem van a világ, sokkal inkább én vagyok a világban ... Huszonhárom éve, hogy kigyúlt bennem a felismerés: valaki más gondolkodik a fejemmel, s én csak azzal létezem, hogy az a valaki engem gondol. Most is úgy nézek kifelé, ahogy akkor néztem a tizedik emeleti ablakomból: nem azt érzem, hogy én nézek kifelé, hanem azt, hogy a világ néz befelé, hogy az általam egykor megéltek visszanéznek rám.” (1993. december 4.) Illetve: „Elküldöm neki a pár évvel ezelőtti Kontextus-beli írásomat, de látom, hogy teljesen használhatatlan, mintha nem is én írtam volna, újat kell írnom.” (1997. december 2.) A fenti citátum implikálja a másik kardinális problémát: az önértés diskurzusoktól és médiumoktól, jelen esetben különösen az írás, írottság materiális, szubjektív tettétől való függésének tapasztalatát. Az írás azáltal, hogy archivál és formát ad, a közvetítettség ellentmondásos jellegére is felhívja a figyelmet. Az archiválás, megőrzés (az én, a világ, az események puszta leírásának kísérletével is) interpretál, kiemel, azaz elfed, egyetlen jelentésdefinícióra redukálja a lehetséges jelentésaltematívákat. Az írás médiumába fordított én (gondolkodásmód) és az eredeti megtapasztalás között distancia létesül / létesülhet, azáltal, hogy az ént (gondolkodásmódot) az írottság fogva tartja, habár már elkülönböződött tőle (erre utalhat az újraolvasás, újraírás, sőt a szövegek nyilvánosságban való újrapublikálása is). Az én, mint „másik” diszkurzív és változó felépítettsége tematizálódik a „saját” megértésének problémájaként. Tőzsér felismeri azt a nyelvi tapasztalatot, hogy egy írásban lejegyzett dolog, lejegyződése folyamán, a médiumváltás által elveszti identitását, azaz, hogy a nyelv mást is tesz (váratlant, eleve nem ismertet), mint amit vele tenni, elmondani vélünk és hiszünk. A Kalligram Kiadó Tőzsér Árpád beleegyezésével mégis a megjelentetés mellett döntött. Mintegy a döntés mellett argumentálva, az „engedni”, a „másik”
