Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TÓTH ELEMÉR 70 ÉVES - Korpa Tamás: „.. .a személyesség különleges varázsa” (Tőzsér Árpád: Szent Antal disznaja c. naplókötetének interpretációs kihívásai)
28 Korpa Tamás életszakasz látszatát keltő narratív technika, másrészt a narratív technikát aláásó szövegkapcsolat, kerülőút is. A kérdés persze az, hogy mennyire képes szerkezetileg azonosítani és az olvasás számára szukcesszíve követhetővé tenni azt a gondolat- és világelsajátítást, amit a nem egy integrált, koherens szubjektumot implikáló Tőzsér Árpád név jelöl. Tehát, amit a Tőzsér Árpád név jelöl, nem annyira alakként reprezentálódik a szövegben, mint inkább a hermeneutikai-esztétikai tapasztalatban nyer képmásszerű identitást. A személyesség tehát (ahogyan korábban már utaltam rá) nem egy alakhoz kapcsolható tulajdonságjegy, hanem hermeneutikai tapasztalat, és mint ilyen, a nyelv terméke. A Szent Antal disznajának hermeneutikai tétje, egyrészt a megértés történeti helyzetének reflexív elsajátítása; az, hogy az írottság, mint megalkotottság (a napló egyes részeinek ’90-es évekbeli első publikálása ellenére) utólagosan újraalkotható, azzal együtt, hogy egy későbbi megértési szituáció számára, lehet éppen a korábban rögzített interpretációk, meglátások (is) érvényesen mutatkozhatnak meg, a Selbstbestimmung alkotóelemeként. A körülirásban a korábban rögzített interpretációk úgy nyernek önfelvilágosító erőt, hogy ugyanakkor valamiféle elmozdulást is felmutatnak a saját pozícióhoz képest. A Selbstbestimmung nem az egykori meglévő meghatározottság felismerése, hanem újra meghatározódás is. Ebben a naplókísérletben a sokszínű körülírásokba koncentrált gondolkodásstruktúra kibontását tartom lényegesnek, mely e struktúra kódjának nemcsak használatával, hanem a kódmegmutatás és a kódfelmutatással szinkronitásban végbemenő kódmódosítás színre vitelének képességével is rendelkezik. A Szent Antal disznaja (és a jövőben publikálandó Tőzsér-diáriumok) csupán részben uralható nyelvi történések, a lét provokatív véletlensorozatának kiszolgáltatottak. „Október 10. Van isten! Az Asztória telefonfülkéjében örvendezem. Egy órája innen hívtam föl a Széphalom Kiadót (az adta ki a Mittelszolipszizmust, el akarom vinni a szerzői példányaimat), s ezt a jegyzetkönyvemet, amelybe most is írok, egy csomó telefonszámmal, itt felejtettem a telefon mellett. Beültem a kávéházba, megittam egy narancsszörpöt, s indultam a dolgomra. A Corvinnál eszembe jutott, hogy még egy telefont el kell intéznem, beléptem egy utcai fülkébe, s kerestem a noteszomat, sehol sem találtam. Ész nélkül rohantam vissza ide, az Asztóriába, s a jegyzetkönyvem sértetlenül ott volt, a telefon mellett, ahol hagytam. íme, a múlt és jövőalakító véletlen. ETa elvész a naplóm, elvész a múltam egy része, s az emlékezetem a jegyzeteim nélkül bizonyára másként teremtené újra az elveszett időt.” A fenti citátum legalább két, hermeneutikai szempontból szignifikáns kérdést sejtet. Egyrészt a szerző tudatosan rájátszik az Umberto Eco által is favorizált talált (itt elveszett majd megtalált) kézirat világirodalmi toposzára és diszkurzív modelljére. Egy pillanatra a szerzői névtől külsővé válik, leválasztódik a kézirat, egyúttal a saját élet és az az idő, melyben az élet megmutatkozott. Időnkívülivé válik a kéziratban textuális im- plantátumként megőrzött tapasztalat, amíg azt az emlékezet (mint struktúra és képesség) újra, de másként, más értékhangsúlyokkal, a memória esetlegességeivel