Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TÓTH ELEMÉR 70 ÉVES - Korpa Tamás: „.. .a személyesség különleges varázsa” (Tőzsér Árpád: Szent Antal disznaja c. naplókötetének interpretációs kihívásai)
.... a személyesség különleges varázsa” 27 után egy markáns ismeretelméleti vagy létfilozófiai okfejtés következik). Máshol egy már elkészült naplórészlet publikálásáról ad hírt: „Augusztus 14. A Kalligram közölni fogja az 1992-es és 93-as naplóimat. Miközben közlésre tisztázom régi szövegeimet, azt érzem, amit a saját végrendeletét olvasó túlélő érezhet: ez a szöveg már nem érvényes, hisz élek. Nem állhatom meg, hogy itt-ott bele ne javítsak-mó- dosítsak az előéletembe.” Vagy éppen az írásaktus folyamatáról beszél ki: „Ülök elterpeszkedve, egy szál gatyában Markó Béla elnöki székében, íróasztalánál és kör- mölöm a naplómat.” Ha modellezni szeretnénk azt, ami Tőzsér szövegeiben zajlik, érdemes volna Iserhez fordulnunk, aki szerint a reális és immaginárius közötti határátlépés az irodalom egyik legfontosabb antropológiai mozzanata; bizonyos értelemben az álom működésével modellezhető. Az irodalomban és az álomban is (persze másként) folyton kiegészül, bővül a transzgressziókon, asszociációsorokon keresztül az, amit az emberi élet adottságának nevezünk. Nos a régebbi szakirodalomban mindez (persze a problémakört erősen redukálva) a következőképpen tematizálódik: Tőzsér „egyetemessé álmodja a konkrétat”. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy Tőzsér szövegeiben folyvást eltűnik a határ konkrét és egyetemes, adott és nem adott között, az olvasás folyamatában ezek egyike sem pozitív nagyságrend; épp ezért zavarba ejtő és izgalmas; éppen ezért gondoltatja velünk újra az irodalmi (sőt textuális) hagyományt. A szöveg műfaji specialitása az, hogy a fenti újragondoltatásnak a közege az önéletrajz, illetve a naplóírás. Tőzsér hermeneutikai belátásainak az én-konstrukcióra nézve is szignifikáns következményei vannak. A megértés (mint produktív magatartás) egyúttal mindig önmegértést, sőt önmagunkkal való (akár kontrasztív) szembesülést foglal magába. A napló jellegadó attribútuma a dialógusra való irányultság, mint ahogy - a gadameri belátást citálva - a megértés (a formai kritériumokat illetően) nem annyira tartalom vagy valamely noetikus értelem megragadása, mint inkább egy beszélgetés, párbeszéd végbevitele, „mely mi vagyunk”; s ahonnan a kimondottak számunkra konzisztenciát és értelmet nyernek; azaz a megértést részesedésként érti, például az értelemben, egy tradícióban, egy beszélgetésben. A megértés lényegi nyelvisége tehát abban áll, hogy keressük a nyelvet, ami által a kimondás (bizonyos határok között) végbe mehet. A valóságos nyelv viszont sohasem meríti ki azt, ami kimondásra vár, a nyelvbe implikált szavak a megértés és a nyelv utáni lezárhatatlan vágyódás határai, mely vágyódásban az emberi lét végessége (s e végességben), haláltudata nyilvánul meg, mivel önmagunk végérvényes „birtokbavétele” a kimondott szóban nem valósulhat meg teljesen. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen foglyai lennénk egy nyelvállapotnak. A megértésben (mint továbblépő értelmezésben) fogalombővítés és nyelvalkotás zajlik. Hadd legyek egy kicsit leegyszerűsítő: Tőzsémél a szövegkapcsolatok létesítése mások verseinek továbbírása, párversek megalkotása. Ez az eljárás annak a szakirodalmi vetülete, melyről a hermeneutika úgy beszél, mint fogalombővítésről és nyelvalkotásról. A kimondásra irányuló körülírás, egyrészt egy
