Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - TANULMÁNY - Bodnár Éva versei (Őszi borongó, Visszatekintés, Még itt vagyok, Félelmeim, Elég már!, Lehetsz bárki...)
53 Bodnár Éva versei Őszi borongó Itt még zokog az őszi égbolt, valaki odafent sír talán... Lehet az Úr az - vagy az angyalok, de meglehet, hogy... én vagyok. Itt még a ködön át nem sejlik semmi fény. Úgy szürkül az ég, ahogy lassan fogy a remény a testben, mikor halálos kór marja, és az ember végleg feladja... Szürke, élettelen és zord lett az idő. Az egész világ egy nagy temető, és benne itt-ott elszórt csillagok - nem ragyognak már, fényük megkopott. Le kellene porolni a rossz hangulatot, és fényessé tenni újra a Napot, az arcokat. Magunkra venni a csillagokat. Tisztára súrolni az üszkös éveket, mert sötétben élni csak kínnal lehet. Nem embernek való ez a ködburok! Kifelé néznék, de csak bambulok. Nincs távol, nincs cél, csak magamba fordulás. A szakadék szélén az utolsó lépés, és a mélybe zuhanás. De állj! Állj! Nem szólít még a mély. Nem csábítanak harci zajjal pokolfajzatok. Ott belül a lélek hófehér fátyolban őriz fénymagot — Ez vagyok. Igen, ez vagyok! Harcizaj...? Dehogy! Csak az eső dobol a bádogtetőn, és belefolyik hideg muzsikája, az őszi esték unott magányába.
