Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES CSOÓRI SÁNDOR KOSSUTH-DÍJAS KÖLTŐT - Duba Gyula: Szégyen (1) (regényrészlet)
Szégyen (1) 21 a természetem, kíváncsi, szeretem tudni, mi történik a világban... De már csak figyelek... nem kérdezek... Fél évszázada történt, uramisten, ötvenhatban, mondhatná Morvái. Akkor Balázs és társai nagyon figyeltek. О az Ifjú Gárda nevű internátusbán lakott, vizsgára készült ábrázoló geometriából és nem volt biztos magában, nehezen igazodott el az egyenesek, síkok és metszőpontok rendszerében, más természetű a képzelete, szabadosság él benne, nem fogékony a rendszerek törvényeire. A portáról hivták telefonon, hogy várja valaki. Egy fiatalember, felöltője gallérja feltűrve, keze a zsebében, filmbeli figura, Balázs. Mindketten huszonévesek. Jöjjön velem, beszélni akarunk magával...! A szobájába ment, hogy felöltözzön, szólt a barátjának, hogy nyolcra menjen a Manderlához, találkája van, mondja meg a lánynak, hogy elvitte a titkosrendőrség! Egy szűk utcában autó állt, sötétben ülek be, nem tudta, merre mennek, magas épület hátsó kapuján, szűk udvaron állnak, körülöttük minden oldalon sötét ablakok. Kanyargós lépcsők, keskeny folyosók, egyszerű puritán szoba. Morvái gyanútlan, nem fél, mert nem tett semmit, de nyugtalan, a kérdésekre válaszol, majd Balázs így szól: néha megkereslek - már tegezi -, s te elmondod, mi történik az egyetemisták között...! S erre ő: mindent megteszek, hogy ne kövessenek el meggondolatlan dolgokat, de veled nem beszélek róluk... Ahogy gondolod, s úgy mosolygott, mint most, talán még meggondolod... Már akkor meg volt ez a nehezen meghatározható mosolya, készség és fensőbbség furcsa keveréke, s azóta sem változott. Mintha jelezné: sokat tehetnék, de nem teszem...! Vesztettél valamit, hogy ide hoztalak, okoztam kárt...? Nem mentem vacsorára... és... nem mehettem randevúra... Tíz korona vacsorapénzt dugott a zsebébe és azt mondta: elviszlek a Manderlához, nyolcra még odaérsz...! A barátja várta a lányt, de elküldte, s amikor az jött, elmondta, mi történt! Aztán a lány intemá- tusi szobájában gyertyaláng felett elégették a tízkoronást, s a lány úgy nézett rá, mint egy hősre, és - szobatársa nemsokára megjön - rövid ideig tapasztalatlanul és ügyetlenül szerették egymást. Balázs azóta része az életének. Azelőtt ritkán látta, nem is gondolt rá, tudta, hogy ha úgy adódik, érte jön, nem rejtélyes árny, bár kiszámíthatatlan, mert sajátos szempontjai vannak, melyeket csak ő maga ismer, nem tudhatja, merre jár, de azt igen, hogy számon tartja őt, mintha mindig jelen lenne, szellemszerű, mely néha anyagiasul... így múlt el az idő. S mintha a rendszerváltozással az idő is elfáradt volna, legutóbb úgy tűnt fel: öngyilkos lett...! Amikor ez Morvái eszébe jutott, azt gondolta, egyrészt nonszensz, másrészt képzavar, s nem is akármilyen, de mintha mégis rejtene valamit! Mintha az idő a saját drámájából rejtegetne valamit, az „öngyilkos idő” metaforának talán semmi értelme, mégsem értelmetlen, van benne valami, ki kellene találni, hogy a kép mit jelent! Hiszen jól hangzik, meglepően, első hallásra megdöbbent és töprengésre készteti az észt, amely mintha értené és mégsem tudja, csak sejti, érzi? - a jelentését.
