Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES CSOÓRI SÁNDOR KOSSUTH-DÍJAS KÖLTŐT - Duba Gyula: Szégyen (1) (regényrészlet)
20 Duba Gyula Balázzsal tehát visszafogottan beszélnek, ösztönös tartózkodással s némi enyhe gúnnyal, mert időközben a munkája feleslegessé vált, küldetése befejeződött, tevékenysége értelmét veszítette. Szerepe mintegy kikopott az életből, bár ki tudja...?! Néha kérdezgették, vallatni próbálták a múltról, s Balázs válaszolt is mindig, sokat sejtetően nézett és titokzatoskodott, igazság?, legyintett; tudták, hogy sosem a teljes igazságot mondja, az ő értelmében teljes igazság talán nem is létezik, csak olyan részigazság, amely bizonyos érdeket hordoz, bizonyos célt képvisel. Másrészt a múlt emléke és helyzetei furcsa módon rendezték viszonyukat, közelítette őket egy-máshoz, olyan értelemben, hogy mindnyájan a részesei voltak, mintegy örökösei tanulságainak, s véglegesen elmúlt. Ám emlékként rájuk hagyott valamiféle múltbeli tartományt, mintegy az elsüllyedt Atlantisz rejtélyeinek bűvöletét, olyan közös élményvilágot, melyet avatottan csak ők ismernek és múltjuk emlékeként őriznek, bennük él, s már csak általuk létezik. És számukra sosem lehet értéktelen, hiszen a sorsuk volt, spirituális énjüket testesíti meg... Nem felejthetik a múltat, nem is tagadhatják meg, mert az övék, iijúságuk és férfikoruk minden boldog és gondokkal teli ideje, céljaik és vágyaik érvényesítésének és bukásaiknak megrendítő kora, amely formálta őket, de melyet gondolkodásuk és tetteik is alakítottak, az életük volt. Nem vethetik le ruhaként, a testükre nőtt és lényükbe épült, számukra nem idegen, minden vonatkozásában a tulajdonuk... Belépett a Parasztokhoz, látta az előtérben a törzsvendégeket és a pultoknál a magányos iszogatókat, bort kért a pultnál és a csaposnőre mosolygott. Régi ismerős itt Morvái. Az ivópult mellé állt a kijárat közelében, fél szemmel a poharát nézi, a másikkal az üvegajtón át az utcát. Kortyol a borából, erdőháti vagy kis-kárpátoki lehet, veltelini vagy zöldszilváni, érzi mélységét, bukéját, ahogy a szakemberek mondják, ízlik. Még vigyáznak a minőségre, gondolja elégedetten, itt még van komolyság, folyamatosság, valamilyen megnyugtató állandóság... a beszélgetés zaja állandó és visszafogott. S a fények törtek, állandósult félhomály, mely természetes... Balázs az oldalsó benyílóból jött, megállt a csapospultnál, kért két pohár bort, egy-egy decit, s mellélépett, a poharakat a pultra tette. Kissé megtántorodott, ittasan mosolygott rá, jó komaként viselkedett, csupa nyájasság és készség.- Szervusz... - mondja óvatosan, ám lendülettel -, egyedül..? Hol a többiek...?!- Nem tudom... régóta nem láttam őket... akik még megvannak... Sem a Bajuszosról, sem a Költőről nem beszélt, tudta, már nem jönnek, ott maradtak a vietnami piacon, vagy még sokkal messzebb... egyszer talán újra megjelennek...!-Nincs kedvük csatangolni... otthon ülnek, betegeskednek, vénülnek... - Balázs öregesen rózsás arca állandóan mosolyog.- Még mindig mindent tudsz... - Morvái ivott a borából s a másik szemébe nézett, figyelte mosolyát és arra gondolt, hogy olyan grimasz van az arcán, a benső jókedv grimasza, amely ártatlan álarc lehetne, kivetülő forma, mely rákövült. Jelentése megfejthetetlen, titok.- Sok mindent tudok... - fogta meg a poharát —, ez a dolgom! Aztán... ilyen
