Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES CSOÓRI SÁNDOR KOSSUTH-DÍJAS KÖLTŐT - Duba Gyula: Szégyen (1) (regényrészlet)
Szégyen(1) 19 ház helyén - a középkorban itt lehetett a híres-hírhedt Örömház, melyet a város tartott fenn és a hóhér felügyelt, s ahol az örömlányok koronás fők udvamépét is gyakran mulattatták - most egy üvegpalota minden zugában átlátható, árutömeggel hivalkodó épülete tornyosul. Különösségekben a Széplak utca mindig is bővelkedett, Magyar utcának is hívták egykor, még az első köztársaság kezdeti éveiben is jeleskedett, ahogy ma is villog és ragyog modem árubőségével, látványosan tombol a közép-európai piacgazdálkodás... érdekes módon a történelmi utca a globális gazdasági káosz több jelentésű és mélyértelmü metaforája lehetne! A Paraszthoz címzett borozó azonban biztos pont a formák és alakzatok kavalkádjában. Mintha hivatásának fogná fel, hogy őrizze a város egykori borivó szellemét. Nem feltűnő bejárat, cégjelzése is egyszerű, látogatói mégis behunyt szemmel megtalálják a barna ajtót. Melyet egyszerű archaizmus jellemez, bizonyos hangsúlytalan időtlenség ismét nem sejteti, hogy mögötte sajátos, külön világ él. Csendesebb az utcánál, a nappali fényeknél sötétebb, egyszerűbb és egyértelműbb az utcai formák tarka vásárától. Bár történelmi anakronizmus a maga módján, mégis magán viseli a jelen minden vonását. Alkalmi borivók és hűséges törzsvendégek politikáról vitatkoznak az asztaloknál, a mindennapi borisszák, akiknek létigényük a rendszeres borfogyasztás és már nem is tudják leinni magukat, mert mindig részegek, egymással foglalkoznak, s a bal oldali ablakokon át a konyhából a megszokott ételeket viszik szét a pincérlányok. Kevés a meglepetés, ritkák a szokatlan jelenetek, a hangoskodók önmaguktól lecsendesednek, az ivás és diskurzus összefonódásában mintegy sajátos „rendi” világ léte érvényesül. Mintha az egykori bortermelő szőlősgazdák, a „heiriggerek” szokásrendje és törvénnyé nemesült szellemisége uralná az előhelységet és a csapospultot, meg a félhomályos benyílókat. Balázs is idejár. Kedvelt helyük régóta, a régi világban is gyakran találkoztak itt, nem kerülték ki egymást, fejbólintással üdvözölték s néhány szót is váltottak, de amellett távolságot tartottak, nem közeledtek egymáshoz. Mára elmúltak azok az idők. S az idővel a helyzet is változik, az emlékezés minden régi dolgot közelít egymáshoz. Ahogy távolodik és kopik a múlt, tompulnak a régi élek és összecsiszolódnak a szegletek, nyikorogva is elférnek együtt, Balázs lénye is változik. Néha megjelent a „vietnamiaknál” is, a különszobában, asztalukhoz ül, bonyolultan egyszerű beszélgetés kezdődött, óvatos konzultáció a múltról, részükről erős kiszólásokkal nyomósítva, melyeket Balázs szemrebbenés nélkül, jámbor mosollyal tudomásul vesz, s a társalgásban sok a hiány és kihagyás, nem kíméletből, sem óvatosságból, hanem a dolgok természetéből eredően. Balázs sok mindent tudott, amit ők nem is sejthettek, s azt is tudták, hogy a titkairól sosem beszél, sem most, sem később a jövőben, mélyen benne vannak és létük vele szűnik meg. A titoktartás a vérében van, a sejtjeiben, talán a génjeiben is, mit lehet tudni erről?! Mélységesen benne él a hallgatás kényszere, tudja, hogy a világon vannak olyan dolgok, amiket soha senki nem tudhat meg, akkor sem, ha már veszélytelenek, abban az esetben sem, ha közömbösek, a titok azért titok, hogy titok maradjon örökké! Aztán a sírba száll azokkal, akik tudták vagy legalábbis sejthették őket!
