Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES CSOÓRI SÁNDOR KOSSUTH-DÍJAS KÖLTŐT - Duba Gyula: Szégyen (1) (regényrészlet)
18 Duba Gyula elnyeli a távozót, a jelen pillanatot megöli a következő, és ami korábban kézzelfogható és egészen közeli volt, már csak emlék... Visszaindult a Széplak utcára, hogy a Hordónál vagy a Parasztoknál vátja őket. Nem lesz emléktábla, gondolja közben, csillogó műanyag táskák, kicsiny keréken gördülő, modem utazókofferek, kihúzható fogójú turistabőröndök, olcsó bevásárlószatyrok lógnak a helyén. De azt is hiába várná, bármeddig álldogálna az egykori ablakok helyén, hogy meghallja a gitáros énekét és a dallamos harmonikaszót, ablakok sincsenek már, csak női csizmák garmadája, parádés nejlonbundák halmai, meg az elnyűhetetlen farmernadrágok tömege, amelyeket vadonatúj korukban mesterségesen kopottá tesznek, néha lyukassá és rongyossá is, hogy modem külsőt öltsenek. Átment a barokkos kapuboltozat alatt, s a mellette elhúzó villamos már nem veszélyeztette a Költőt, sem a Bajuszos alakját, emlékük is anyagtalanná vált, már nem bizonyítható, hogy itt voltak és együtt jártak a Széplak utcán, de hatásuk és akaratuk tovább él Morváiban, a Hordó felé indul. S mire oda ér, már természetes számára, hogy a legendás deszkavityilló sincs sehol, emeletes üvegpalota foglalta el a helyét, de visszagondolva még látja a barnára pácolt deszkabódét, akár egy munkások lakta, kerekes házikó, lakókocsi, ennek azonban nincsenek kerekei, jelentéktelen külsejű házikó, ám annál jelentősebb maga a léte. Kényszerítő erővel bír! Könnyen ráveszi a Költőt és társait, a Bajuszost, hogy betérjenek egy „pofa borra”, ahogy ő mondaná, vagy akár rubinszínü ribizliborra, ami a Hordó specialitása, nem igazi bor, édes, de nem erőtlen, ettől is jókedvre derül az ember. Hol lehetnek a nagy hordószerü, felfordított kádak, kettő volt belőlük, mellettük iszogattak, peremükre támaszkodva a vendégek, meg a körben húzódó ivópultok, emlékük is már csak azokban él, akik emlékezni akarnak, számon tartják a múló időt és nem veszik tudomásul, hogy talán öngyilkos lett. Morvái a jelenben jár s nem csodálkozik. Azon sem, hogy az idő „öngyilkossága” robbanásszerű lehet, a dolgok máról holnapra múlnak el. A villamossíneken túl a járda mögött magas üvegházak emelkednek. Egyik az alacsony, sötét kapualj helyén, ahová gyakran betért, a vén földszintes ház falaiból csőkígyók és kábelek lógtak, esetlen modernizációk nyomorúságos jegyei, s a hosszú keskeny udvar mélyén korcs fák álltak, melyek sehonnan nem láthatók, csak innen a kapu alól. A múltat kutatni járt ide, az idő nyomait kereste, s csupa nyomorúságot talált, középkori világ esetlen jelzéseit, visszataszító anakronizmust az utca fölényes ragyogásához képest. De a másik hasonló házat sem találja, ahol a híres jósnő lakott, ablaka alatt állt a göcsörtös törzsű, szívós lila akác, melynek erős gyökérzete iszonyú küzdelemben állt a szűk udvar betontalajával. A csenevész udvart egykor betontakaróval öntötték le, a rendezettsége mellett talán azért is, hogy megfojtsák a fát, de az makacsul szembeszállt a gyilkos szándékkal, májusban súlyos lila virágokat nevelt, acélos gyökerei pedig felpúpositották, szétszaggatták a fojtogató betonpalástot, félelmetes repedésekkel sebezték az udvart. Ha szeretne, akkor sem szemlélhetné meg az évtizedes küzdelem döbbenetes jeleit, a roskatag földszintes
