Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Aich Péter: A dosszié
A dosszié 85 a balti államokat is „a nép hívó szavát” követve annektálták, 1956-ban és 1968-ban is így siettek önfeláldozó segítségre... De hogy tévedés ne essék: ez nem zárja ki, nem is tagadja Hitler agresszív háborús készülődését. Itt „csak” arról volt szó, hogy az egész háborúban kizárólag Hitler legyen az egyértelmű és egyetlen agresszor, a Szovjetunió pedig az ártatlan békeszerető áldozat. Hasonló „hazabeszélés” a második (nyugati) front megnyitásának a kérdése körül tapasztalható. A nyugati front alatt az angolszász csapatok normandiai partraszállását értjük. Sztálin ezt többször sürgette, s a háború történetének értékelésekor (Európa keleti részében) ez úgy merül föl, mintha az amerikaiak és angolok ezt készakarva halogatták volna, csakhogy ne kelljen a háborúba tevőlegesen belépniük, s tehermentesíteni ezáltal a Szovjetuniót nagy honvédő háborújában. Úgy állították be a dolgot, mintha eddig egyedül a Szovjetuniónak kellett volna a hitleri fasizmus ellen harcolnia. Ami persze nem így van, hiszen folytak a harcok az Atlanti-óceánon, Afrikában s a Távol-Keleten is, 1943. június 10-én pedig az angolszász csapatok Európában is megjelennek: ez a szicíliai partraszállás napja. Erről viszont nem sok szó esik, mintha tulajdonképpen lényegtelen harci esemény volna. A Hitler-dossziéban azzal erősítik ezt a benyomást, hogy idézik Hitlert, aki a szicíliai partraszállást a legveszélytelenebb helynek minősíti, ugyanakkor a második (a normandiai) partraszállást szerinte az angolszászok tudatosan halogatják (természetesen ez is a Szovjetunió rovására értelmezhető). Sztálin kifogásai nyilván abból származtak, hogy az afrikai harcokat nem tartotta eléggé tehermentesítőnek, s nem tudott elképzeléseinek megfelelően nyugat felé nyomulni (ezt igazolja Sztálin későbbi taktikázása, hogy Európából minél nagyobb részt foglaljon el - amely aztán a szocialista blokk lett). Az angolszász hadvezetés viszont más stratégiai elképzelésekből indult ki, nem beszélve az eltérő hadvezetési módról. Sztálin hadvezetése ugyanis kimondottan emberpocsékoló volt (tehát az áldozatok száma nem volt érdekes, csak a végső eredmény volt a fontos), míg az angolszászok számára az emberéletnek nagyobb értéke volt. Ismertek az úgyszólván dicsekvő statisztikák, hány szovjet katona áldozta életét а II. világháborúban a fasizmus elleni harcban (meg hazánk fölszabadításáért stb.). Nem is ezzel van gond, hanem azzal a szovjet hadvezetéssel, amely ezt a (fölöslegesen) sok emberélet-áldozatot eredményezte, valamint ennek értékelésével. Ez ugyanis arra szolgált, hogy a Szovjetunió, és persze Sztálin elvtárs nagyobb dicsőségét aláhúzza6. A Hitler-dosszié közreadói is ilyen értelemben látják a helyzetet mondván, hogy a szerkesztők nem alaptalanul látták a háború súlypontjait a német-szovjet fronton, s utalnak a német történészek elemzéseire, amelyek szintén későinek tartják a nyugati partraszállást: a háború ennek következtében a keleti fronton dőlt el, ami szintén a Szovjetunió döntő szerepét hangsúlyozza. Az ilyen állítás föltehetően abból ered, hogy nem vették megfelelő mértékben figyelembe a már említett afrikai és dél-európai harcokat, sem azt a hihetetlen méretű anyagi támogatást, amelyben az Egyesült Államok többek között a Szovjetuniót is részesítette. Ez utóbbi általában úgy el szokott sikkadni, mintha
