Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Aich Péter: A dosszié
86 Aich Péter titkos lenne, s ha ilyen mégis szóba kerül, akkor inkább az angoloknak nyújtott anyagi segélyt szokták emlegetni. Mert Anglia helyzete sem volt éppen egyszerű, ez Churchillnél nyomon követhető. És alig kerül szóba a nyugati hadviselés óvatosabb, emberkímélőbb módja is (ez alól az elvi emberkímélő harcmodor alól csak a normandiai partraszállás volt kivétel, ahol - a harci cselekmények logikájából kifolyólag - eleve nagy veszteségekkel számoltak). Mindamellett nem lehet eléggé hangsúlyozni a borzalmas tényt, mennyi emberéletet követelt a II. világháború — s itt most kizárólag a harctérre gondolok. A Hitler-dossziéban ez is demagóg propagandaként, csúsztatásként jelenik meg - s ez is fölveti a gyanút, hogy bizony Sztálin is szeretett hazudni önmagának, hogy a valóság (illetve amit annak állítottak be) az elképzeléseihez, kívánságaihoz minél jobban igazodjon. „1944 tavaszán a keleti fronton harcoló német csapatok veszteségei addig ismeretlen méreteket öltöttek” - így a dossziéban. És „a német nép előtt eltitkolták a veszteségek mértékét". Úgy hangzik ez, mintha a német vezetés föl- háborító módon azt titkolta volna el, amit pedig a német népnek elemi joga lett volna tudni (egy diktatúrában!). Pedig ebben semmi meglepő nincs: egyrészt valóban rettenetes mészárlás folyt (mindkét oldalon), másrészt amikor további áldozatokat kívánnak, nem szoktak a veszteségekkel példálózni. Ezzel akkor szoktak előhozakodni, amikor az ellenséget meg lehet vádolni. Ráadásul nagy különbség, ha ugyanazt győztesként vagy vesztesként tesszük: a győztesnek mindig hősi halottai vannak, a vesztesnek pedig a harcból kiiktatott gálád gyilkosai. Az ilyen beállítás annál otrombább, hogy Sztálin hadvezetése mennyire pazarlóan bánt az emberekkel, a veszteségek taktikai meggondolásokban sosem számítottak, s a szovjet haditudósításra sem éppen a veszteségek szétkürtölése volt jellemző. Persze, Sztálin szemrebbenés nélkül áldozta föl katonái életét, még saját fiát sem volt hajlandó kiváltani a német fogságból. Az emberélettel egyébként is „nagystílű-en” bánt mindig, végül hozzáállásának megfelelő cinizmussal megállapíthatjuk, hogy megtehette ezt: ilyen téren is nagyobbak voltak a tartalékai. A Hitler-dossziéhoz a közreadók terjedelmes utószót csatoltak. Értelmezni próbálják az adott anyagot, s kijelölni megfelelő helyét úgy, hogy se túlértékelve, se alábecsülve ne legyen. A dossziéból kibontakozó Plitler-képet végül csak józan értékeléssel lehet reálisan minősíteni. Nem könnyű feladat ez, hiszen egy véreskezű diktátorról van szó, s ez minden normális emberben utálatot kelt, az érzelmek viszont könnyen befolyásolják az ésszerű ítéletet. Míg J. Fest Hitler-biográfíájában (ez 1973-ban jelent meg7) a Führer zsenialitás-jeleit szellőzteti, a közreadók idézik B. L. Hart könyvét 1948-ból4, ahol a szerző megállapítja, hogy Hitlerben volt „a zsenire jellemző természetes adottság, de az alapvető hibák elkövetésére való hajlam is”. Az ilyen hibák fölsorolása, hangsúlyozása bizonyára Sztálin hiúságát fokozta. Mert Hitler valóban elkövetett néhány érthetetlen baklövést, amit Sztálin, a nagy rivális, nem tudott értelmezni. Ilyen volt például az Amerikai Egyesült Államoknak címzett meggondolatlan hadüzenet (amely az USA teljes nyíltsággal való
