Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - Duba Gyula: Kalapok és a fagyialtos (Részlet a Valami elmúlt — Érni diákkora című önéletrazi regényből)
Kalapok és a fagylaltos 27 a libalegelő felé figyel, a fagylaltot a málna sem feledteti vele, fülel, hogy meghallja a csengetést a kerteken és udvarokon át, jó a málna, ám a fagylalt finomabb. S amikor meghallotta, éppen jól laktak málnával, elkiáltotta magát: már a páston csenget...! Futottak az udvarra s ki az utcára, Bori Bélus is rohant hazafelé, odakiáltotta nekik:- Gyün a fagyialtos... már a cigányok előtt csenget...! - A falu második háza a Balog családé, a cigányzenészeké, a fagylaltos közeledik. Háromkerekű biciklijét nem látják, de a csengetését hallani, erősen rázza csengettyűjét, éles hangot hallat, a gyerekeknek fontos jelzés: ki az utcára és várakozni vagy elébe menni a fagylaltosnak, közben izgulni, türelmetlenkedni. Erniék a szederfa alatt várják, már látják a fehér jelenséget. Még senki nem állította meg, Bori Bélust sem látni, tojások után kutat vagy anyjával alkudozik a fillérekért. Emi aggódva mérlegel, mennyi fagylaltja lehet. Ok az első vásárlók, akik megállítják, de vajon mennyi fagylaltja van?! Ha kevés, akkor majd szűkén méri! Szaporán rázza csengőjét, futkározó kisbárány nyakán szól ilyen élénken, közeledik, mint egy csodatévő jelenés, a fehérruhás férfi még a nyeregben ül, egyik kezével csenget, a másikkal járművét irányítja, súlyosan tapossa a pedálokat, messziről jön, akár a télapó, mint egy nyári Mikulás! Dezsi már rohanna elébe, várj, mondja Emi, hiszen úgyis itt áll meg először, az alvégi házakból nem jött ki senki, nekik biztosan jut, már a kövesúton állnak és integetnek, a „tőtés” szélén lengetik kezüket, Dezsi nem gondol a lehetőségre, de Emiben felmerül a kétely: mi lenne, ha nem állna meg?!-Na, mennyiér...?-A középkorú férfi leszáll gépéről, ládája tetején felemeli az egyik csillogó, harangszerü fedőt. Ostyát vesz elő, szinte hivatalosan, közönyösen kérdez, mintha a válasz nem lenne fontos számára, mellékes ügy, s mintha már unná az egészet - mennyi pénzetek van...?- Húsz fillérért - válaszol Emi, ő intézi a dolgokat, Dezsiért is felel meg mindenért -, kétszer húsz fillérért, de... jól rakja meg... - mondja bizonytalanul.-Amennyi jár... - szól kurtán a fagylaltos. A két gyerek kisebb, mint a ládája, elvesznek mögötte. - Csakis amennyi jár... - Lapos fakanalával a ládájában kotorász, nyikorogva kaparja a pléhvödör falát, nyugtalanítóan csikorog, talán már kevés áruja van, spórol vele! Jó, hogy itt vártuk, gondolja Emi, elfogy a fagylalt mire a felvégre ér, de nekünk még jut... ki tudja, mennyi van az edényben...! A fagylaltos le sem veszi a másik fedőt, üres lehet a vödör, a fehér ember rájuk se néz, közönyös és mogorva akár ha életunt lenne. Érzéketlen. Mintha nem tudná, milyen jótevő most, munkáját nem érzi hivatásnak, áldásos cselekedetnek, annyi fagylaltot eszik, amennyit akar, gondolja Emi, belebetegedhet... Furcsa fickó, semmi érdeklődés benne, megértés a gyereklélek vágyai iránt. Talán már arra gondol, hogy Gyarmat az utolsó falu, az áru elfogyott, aztán órákig taposhatja a pedálokat, míg hazaér, nehéz élet ez, s a fagylaltos rideg ember. Már menne tovább, amikor Bori Bélus kipattan az utcaajtón, szélvészként rohan feléjük s kiabál közben: várjon, hallja, várjon még...! Várjon meg engem...!
