Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - ANKÉT a kisebbségi magyar irodalomról Szlovákiában Ankétkérdésünkre Alabán Ferenc irodalomtörténész, tanszékvezető egyetemi tanár és Csehy Zoltán költő, egyetemi adjunktus válaszolt
Ankét a kisebbségi magyar irodalomról Szlovákiában 15 jabb magyar irodalomtörténeti szintézisek (Kulcsár Szabó Ernő, Szegedi-Maszák Mihály - szerk.) mintha programosan a különbözés jegyében születtek volna, nemigen figyelve az addigi hangsúlyokra és eredményekre. A szemléleti változások mellett arra is felfigyelhetünk, hogy egyik fő ismérvvé lép elő a kisebbségi/ nemzetiségi kérdéskörrel kapcsolatos felületesség és érzéketlenség. Ez azért is bántó, mivel a magyar kultúra lehetséges és kívánatos integrációjának idején nagyfokú figyelmet érdemel a határon túli irodalmi értékek tudomásulvétele. A látószög beszűkülése az értékek sorvadását idézi elő... Ezért szükségét érezzük egy nemzetközi szintű szakmai tanácskozás megrendezésének, melyen hazai és külföldi szakemberek átgondolnák, tisztáznák a határon túli magyar irodalmak történetére vonatkozó premisszákat, helytálló, hiteles és komplex képet alkotnának az utóbbi évtizedek jelenségeiről és legfontosabb törekvéseiről, eredményeiről. Egy ilyen alkalom adna lehetőséget arra is, hogy a határon túli magyar költők, írók, kritikusok szemléletének elvi alapjai ugyancsak pontosabb értelmezést nyerjenek. Bizonyára minden magyar kisebbségi irodalom esetében hasznos lehetne ilyen kezdeményezés. Pozitívan értékelendő, hogy a politikai rendszerváltás után felerősödtek a magyarországi kapcsolatok, s több fiatal szlovákiai magyar alkotó rendszeresen pályázik különböző magyarországi ösztöndíjakra. Az illetékes anyaországi szervek, szervezetek és alapítványok terveiben szinte rendszeressé vált a határon túli alkotók díjazása is. Ez jelentős motiváló erőnek bizonyul a kapcsolatok minél határozottabb kiépítésében, pontosabban a „magyar kultúra határtalanítása” program megvalósításában. A hazai magyar irodalmi és egyéb alkotói díjak odaítélése egy bizonyos szférában ismétlődő köröket ír le, s adósságokat törlesztő, hiánytpátló igyekezetében újabb adósságokat hoz létre, hiányokat idéz elő, ami sem az alkotók, sem pedig a szélesebb irodalmi közvélemény tetszését nem nyerheti el. A „födíjakkal”, „aldíjakkal” stb. megtisztelt ismétlődő szerzői nevek arról is árulkodnak, hogy a bírálóbizottságok értékelései jórészt nem kompetens megnyilvánulások, irántuk nincs meg a szakmai bizalom. Mindez nem vet jó fényt az érintettekre és zavarokat okoz a szlovákiai magyar irodalmi élet egészséges fejlődésében, ezért ezen a gyakorlaton változtatni szükséges. Csehy Zoltán: A kérdés elsősorban az irodalomtörténész számára jelent kihívást, az alkotó mindig szellemi apát (és anyát) választ, olykor többet is, és az, pl. egy szlovákiai magyar szerző számára sem föltétien csak a kisebbségi univerzumot jelenti, sőt. Irodalomtörténetileg is radikális változások történtek, többek közt más megvilágításba került a kisebbségi irodalmak fogalomköre is: ezzel számolni kellene, és végre más értelmezési horizontokat is keresni a meglévők mellé. Az „irodalmunk” nekem a magyar irodalmat jelenti, s meggyőződésem, hogy nem állunk rosszul világviszonylatban sem. Tud mit mondani a világnak ez a nyelv, és képes kezdeményezni is. Ugrásszerű változást mindig csak az új jelenségek hoznak, a nagy művek, a párbeszédképes szövegek, szülessenek is a világ bármely szögletén.
