Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - E.Fehér Pál: Az „orosz Švejk” írója Vlagyimir Vojnovics
74 E. Fehér Pál a tehetség erejéről mindenkor tisztelettel nyilatkozott. És védte minden körülmények között a szatíra jogosítványait. „A csendháborító”: egy író (Jevgenyij Popov) és egy irodalomtörténész (Lazar Lazarev) egybehangzóan ilyen, lényegre utaló címmel méltatták munkásságát. A szovjet közeg nem kedvezett a szatíra műfajának, noha az utolsó sztálinista pártkongresszuson, a tizenkilencediken, a diktátor útmutatása nyomán az egyik utódjelölt (önjelölt?), Georgij Malenkov követelte, hogy legyenek új Gogolok és Szaltikov-Scsedrinek. Valójában pedig Mihail Bulgakovot folyamatosan tiltották, és bár életükben szerencsések voltak, a kemény zsarnokság idején az Ilf- Petrov-szerzőpáros regényei lényegében elérhetetlenek lettek. (Vojnovics egy újabb müvében ekként korszakolta az októberi forradalom utáni időszakot, persze, ironikusan... A pince-terror Lenin idejében létezett, ekkor a cseka pincéiben végezték ki az áldozatokat; a Nagy Terror Sztálin alatt tombolt; a lenini normák által szabályozott terror Hruscsov találmánya volt; a célzott terror Brezsnyev idején működött; a hézagos terror Andropov uralmának találmánya és végül, napjainkra elérkezett - a Monumentális propaganda című regény 2000-ben jelent meg - a terror határok nélkül...) Az irodalom számára viszonr abszolút tabu volt a zsidóság problémája, az antiszemitizmus és a hadsereg. Nem kétséges, hogy Hja Ehrenburg legjobb regénye, a Lasik Roitschwanec hányatott élete sok vonatkozásban a Švejk hatása nyomán íródott. Ez a „zsidó Švejk”... Ehrenburg életében, sőt 1989-ig egyetlenegyszer sem jelent meg az iró hazájában. Pedig az író közel állt a hatalomhoz: egyszer, még a húszas évek elején. A leninizmus kérdéseiben maga Sztálin védte meg, előtte pedig a másik híres szatirikus regényről, a Julio Jurenitóról pedig Lenin nyilatkozott elismerően, dacára annak, hogy öt is megcélozta a szatíra - a zsidó sors dolgában a- zonban a hatalom nem ismerte a pardont. Még ridegebb volt az ideológia a hadsereg dolgában... Mintegy a cári tradíciót folytatva, a hadsereg szent és sérthetetlen volt Nagy Péter óta folyamatosan. Erre vigyázott a cenzúra, a hadsereg és a közvélemény, a progresszívként elkönyvelt értelmiség nem különben. Vojnovics a Csonkin regényfolyamatában nemcsak a hadseregről szólt szentségtörő módon, hanem sértette azt az álkegyeletet is, amely a második világháború - az orosz terminológia szerint -, a Nagy Honvédő Háború eseményeihez kötődik. Tiszteletlenség? Megint a bálványokról van szó és az író tudatosan vállalta ezt a szerepet. Hiszen tudnia kellett, hogy a hadsereg és a háború ama eseményeiről, amelyek a küzdelem tragikus oldalait vizsgálták - egyszerűen tilos volt a kutatás, a vélemény- mondás. Vojnovicsnak tudnia kellett, hogy a hatszoros (!) Sztálin- és az egyszeres Lenin-díjas Konsztantyin Szimonov háborús naplóinak közlését vagy egy évtizedre blokkolhatta a hadsereg politikai főcsoportfőnöksége. Mert Szimonov, a párthü és lelkes katona, a honvédő háború talán leghiresebb haditudósítója a harcterek igazságát akarta személyes tapasztalatai alapján bemutatni és ez sértette a háború hivatalos mítoszait.
