Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - E.Fehér Pál: Az „orosz Švejk” írója Vlagyimir Vojnovics
Az orosz Švejk írója Vlagyimir Vojnovics 75 És itt a különbség Hašek és Vojnovics lehetőségei között... A cseh író olvasói közül nem sok olyasvalaki akadt, akinek számára a Monarchia háborúja ne lett volna gyűlöletes, a hadseregét pedig senki nem érezte „sajátnak”. Más kérdés, hogy a Švejket általában és pontosan antimilitárisnak tartották, tehát a bolsevik diktatúrák sem szerették. A második világháború azonban az oroszok számára valóban létkérdés volt, a világ számára pedig az antifasizmus nagy-nagy reménye. A hadsereget ebből a látószögből szemlélték. Vojnovics azonban az egyes kiskatona tragikomikus kalandjairól írt. És a háború húszmillió áldozatának emléke még elevenen élt... Ugyanakkor a hadsereg más. Kivált, ha - mint Vojnovics - az e- gyéniség jogait mindenek elé és fölé helyezi. Érdekes párhuzam vonható a Csonkin és az amerikai háborús irodalom egyik vonulata között. James Jones Most és mindörökké-je tragédia, amikor a fasizmus elleni háborúban a saját hadsereg brutalitását ábrázolja. Ugyanez vonatkozik Joseph Heller ismert A 22-es csapdájára, amely már szatíra. Ezek a müvek előbb születtek, mint Vojnovics regénye, vitákat sem indikáltak, adminisztratív intézkedésekről szó sem lehetett, ugyanakkor jelezték azt a tendenciát, hogy a társadalom - a háború után - nem óhajtott hallgatni ezekről a konfliktusokról. Izgalmas és nehezen megoldható feladvány, hogy az orosz társadalom elfogadta ezt a látásmódot, amíg szigorúan realista stílusban, már-már egy úgy nevezett oknyomozó riport módszereivel, ám a tiszteletreméltó hírlapi műfaj ilyen normáit jelentősen meghaladva tette szóvá az író (a Kölcsönös levelezés útján című, 1968- ra dátumozott kisregényében) és nem fogadta el, amikor a szatíra túlzásaival élt. (A félreértések elkerülése végett: a hivatalos irodalompolitika mind az egyiket, mind a másikat határozottan és fenyegetésekkel kísérve elutasította.) Pedig hát Altinnyik, szintén kiskatona, sorsa akár szatíra tárgya is lehetett volna. Altinnyik még a seregben, magányában - ahogyan sok-sok más sorstársa tette - levelezni kezd egy nővel, mint hitte falusi kislánnyal, majd eltávozása idején meglátogatja. A kislányról kiderül, hogy nálánál idősebb, apa nélküli gyerekkel élő hárpia, aki leitatja a kiska- tonát, majd a rokonság erőszakos segítségével az anyakönyvvezető elé cipelik. Aztán már nincs menekvés: a parancsnokok az - úgymond - magányos anya pártján állnak, a leszerelés után pedig belesüpped abba a nyomorúságosán köznapi létbe, amely milliók osztályrésze, ám számára még a feleség zsarnoksága súlyosbítja a helyzetet. A reménytelenséget sugározza a kisregény. Nincs kitörési lehetőség. És a sereg talán még jobb is ennél a „civil” életnél, mert a házisárkány testközelibb, mint a hadseregbeli rangok. Általában: Vojnovics konfliktustípusa a kiszolgáltatott kisember, a mindenkori Akakij Akakijevics az erősebb, rendszerint irracionális kis, közepes, netán nagyhatalommal kerül összeütközésbe. A Szőrmesapka főszereplője egy rossz író, aki ráadásul zsidó és akkor jön rá kiszolgáltatottságára, amikor a hatalom megtestesítőjeként megjelenő írószövetség úgy szabályozza az írókat, hogy megszabja: ki, milyen szőrméből készített tökfödőt vásárolhat. A kafkai küzdelembe belehal. Az Ivanykiász-ban a kisember - maga Vojnovics, aki jogos lakáskiu
