Irodalmi Szemle, 2009

2009/10 - JUBILÁNSOK - Horea Garbea tárcái - Lordok és bojárok, Nosztalgia, avagy..., A kormány ellenében!, Romgol, Nosztalgia, A Toyota mosolya, Prostitúció és dörzsöltség (Balázs Boróka fordításai)

í íorea Garbea tárcái

65

és mezítlábas származásuk révén felkapaszkodott írók, „Nagyságodénak szólították egymást. A hagyományt ismerve, számukra természetesnek tűnt, hogy „valódi nemesekké” legyenek, az új Uralkodó aláírásával ellátott, friss nemeslevél által. Ez aztán „minőségi ugrás!” A következmények mondhatni ismertek. A kellemetlen és rossz beidegződések a mai napig felfedezhetőek.

Nosztalgia, avagy „Gicá Hagi komplexus”

Nagy ribilliót okozott nemrégiben, hogy az egyik kommunizmus után sóvárgó tévéadó nyomására, a futballsztárt, Gicá Hagit meggyőzték, térjen vissza egy utolsó meccsre. Nem is akárkivel, hanem jól figyelj, épp Magyarországgal, aki tudjuk jól, mit akar stb. Mindent egybevetve, nekem úgy tűnik, egyes honfitársaim a meccset Préda Buzescu és a Tatár Kán közötti párbajhoz hasonlóan képzelik el: aki megnyeri, Isten őrizz, az visz mindent.

A nemzeti válogatott szurkolója, és Hagi csodálója vagyok. ’83-ban, amikor 18 évesen a Sportul-nál játszott, én is kijártam a meccsekre, hogy láthassam. Hihetetlenül szerelte le ellenfeleit a labdáról, és csodálatos átadásokat láthattunk tőle. A többi 21 játékos vakond seregnek tűnt a gepárd mellett. Nagyon szeretném, ha nem válna nevetség tárgyává, nem óriási csalódást okozva vonulna be végül a történelembe, ami egyáltalán nem kizárt ebben a sportban, hiszen a labda kerek.

De a sport iránti rajongás „Hagi visszatérésének ügyében” eltörpül a románok megsemmisítő bűne mellett, amely ezzel az alkalommal is megmutatkozik. Levesz a lábunkról a nosztalgia. Mindent megtennénk azért, hogy egy dicsőséges pillanatot újraélesszünk, ugyanazon körülmények között, ugyanazon szereplőkkel. Ahelyett, hogy kívánnánk és elősegítenénk egy új Hagi megjelenését, mi a régit akarjuk, amíg az utolsó csepp erejéből telik, a lehetetlenig.

Ahelyett, hogy új értékeket, tehetségeket nevelnénk, hinnénk bennük, ragaszkodnánk hozzájuk, mi állandóan a múltba kapaszkodunk. Egyetlen más országban sem ilyen hosszantartó egy művész vagy sportoló pályafutása. Ugyanazt az énekest kérik fel 90 éves korában is, énekelje el még egyszer azt a kupiét, ami any- nyira tetszett nekünk 50 évvel ezelőtt. Ha ő már nem él, korabeli felvétel tűnik fel a képernyőn. Majdhogynem illetlen dolog: nem hagyják nyugodni.

Hagi, tisztességgel visszavonult. A sajtó és a rajongók, javíthatatlan és ártalmas nosztalgiázok, arra kényszerítik most, hogy visszatérjen. Mindig visszasírják azt, aki elmegy. „Ó milyen jó is volt Stolojan!” Iliescut, 70 évesen és 6 év hatalom után is sajnálják, a népszerűségi mutatója emelkedőben van. Ahelyett, hogy találnánk, nevelnénk, kitalálnánk egy új futballistát, egy új ripacs zsenit, új elnököt, ragaszkodunk a régiekhez, kérve kérvén Gicá Petrescut, Gicá Hagit és nemzetünk oly sok Gicá-jét, térjen vissza „ahhoz” a dalhoz, amelyet szerettünk.

Ez ennek a népnek legsúlyosabb komplexusa, és remélem, nem tartanak sza