Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Végh Péter: A lépcső
60 Végh Péter tart valamerre, a tenger is tart valahová, mégis marad. így kellene szeretni is, hűségesen és tovasuhanón. ”3 12/ Egy pillanatra megáll, ingerülten beletúr lenszőke loboncába. Hallgatózik. A liftakna irányából monoton zúgást, surranó neszezést hall. „Ez is most indul el, amikor már majdnem célba értem ", mondja bosszúsággal. Mérgében kopott bakancsait a lépcsőhöz dörgöli. Letörli a szélére ragadt sarat. „Nesze neked lépcső! Nesze! Ezt érdemied! ’’ A lépcső ördögi találmány. Egyre adagolja a teret, mint orvos a kanalas medicinát. Egyre, apránként előbbre, egyre, apránként feljebb, egyre közelebb. Míg végül az ember, ha akarja, ha nem, célba ér. Nincs semmi kitérő, semmi visszaút! Stella várja őt az út végén. Érzi a vég keserű ízét, látja kedvese lesújtó tekintetét. ,,Hékás, mit akarsz te tőlem? Talán még neked áll feljebb? Majd megmutatom, hogy ki vagyok én!" „Ja, igaz - jut az eszébe —, hogy is kezdjem? Ha csak úgy berontok a lakásba, s bejelentem, hogy közöttünk mindennek vége, még pórul járhatok. Sztellácska szó nélkül kiszórja kacajaimat a lépcsőházba. ” Maga előtt látja legféltettebb kincseit, a könyveit, amint a szürke lépcsőkön szaltókat hánynak, s miközben ő hátrálva menekül, az egyikben véletlenül megbotlik, hanyatt vágódik, és egyre gurul lefelé. Minden lépcsőfok újabb fájdalmat okoz. Most visszakapja tőle: „Besároztál! Belém törülted a koszos bakancsaidat! Nesze neked! Most jól összetöröm, megropogtatom a csontjaidat! ” Akitől azt várta, hogy felemeli őt a porból, akitől azt várta, hogy letörli köny- nyeit, igen, ő taszította őt a mélybe! S amikor elesett, amikor lefelé zuhant, nem mutatta ki, de ő jól tudja: lélekben örült. Ezek után ki áll ki érte, ki segít rajta és kiben bízhat meg? Üveggolyónak érzi magát. Csorba, kopott üveggolyónak. Egy sötét sarokba szeretne gurulni, ahol csendesen meghúzódhat. „Borza Alfonz irodalom- és történelemtanár, közismert becenevén Alfi, a helyi gimnázium tanári karának és diákjainak nagy-nagy szomorúságára tegnap délután legurult az Újvárosi lakótelep egyik tömbházának lépcsőjén. Életét vesztette. Tisztelet emlékének!’’, írják másnap a helybeli lapok. Miután a városka lakosai elolvassák a nyúlfarknyi híradást, abszolút semmiféle sajnálatot, együttérzést sem éreznek iránta. Üvegtestének szilánkjait Zátopek Janka néni a tizenharmadikról szépen összesöprögeti-szedegeti, majd egy lapáton leviszi a háztömb előtti szemeteskukába. Ott békésen pihenhetnek száraz kenyérbelek, avas szalonnavégek, üres konzervdobozok, faltörmelékek és egyéb kacatok társaságában. Mikor rémlátomásaiban idáig jut, egy groteszk falfirka ötlik az eszébe: „AKI NEM OSZTÁLYOZ, AZ OSZTALYELLENSÉG!’’ Az osztályelső Vadalma helyett: osztá- lyozatlan szemét! Ez az ő sorsa! A bátorsága kezdi őt végképp cserbenhagyni. Mikor a tizenharmadikát el
