Irodalmi Szemle, 2009

2009/10 - JUBILÁNSOK - Végh Péter: A lépcső

A lépcső

59

Úgy érzi, hogy balsorsa miatt őket terheli a felelősség.

„Szolga lelkek! Szótlanul visztek a pusztulásba. Vagy mégsem ? Nem kellene- e megbecsülnöm Stellát, hiszen Vadalma a lányom is lehetne. Csak kacérkodik velem, amikor olyan szépen szaval. Két szék között végül a földre esem. ”

Hányavetin kipöcköli a csikket az ablakon, s újra rágyújt.

Az ébredező természet, a lombosodó fák, bokrok látványa sem tudja feledtetni gondjait. Gondolataiba mélyedve nézi a tájat. Maré Chagall aviatikus képeinek hatására, amelyeket oly gyakran fellapoz a Képes művészettörténetben, egyszer csak az egyik virágzó fa koronájából előbukkan Stella árnya és könnyedén felemelkedik a magasba. Rohamosan közeledik feléje, csicsergő madársereg kíséretében. Elhalad előtte. Alfi egyre fújja a füstöt. A lány illedelmes főhajtással köszönti, a kezét nyújtja, s azt suttogja: „Edesem, egyetlenem! Te csak maradj veszteg az árnyékomban! Ne fuss el előlem! Az otthonod vagyok! Az otthonod!...”

Erre ő, akaratával ellentétben, azt feleli: „Tudom, angyalom, tudom. A sorsom vagy, s az otthonom! Senki sem választhat el tőled!”

A légáramlat kérlelhetetlenül tovább sodorja Stellát. Egyre száll felfelé. Alakja fényárban fürdik, egyre zsugorodik, majd végleg felszívódik a komótosan cammogó bárányfelhők fehér tengerében.

Alfi ébren álmodik. A jelenés egész lényét átjárja.

11/ Becsukja az ablakot, tovább indul. Egy idő után elveszti hely- és időérzékét. A beidegződésből sarjad ritmikus láb- és karmozgása. Szinte már azt sem tudja, hová tart. Mintha egy időtlen, örökkévaló pillanat ismétlődne meg benne, az örök sziklagörgető, Sziszifusz végtelen kínja, kalandja.

O maga vált sziklatömbbé, egy természetellenes jelenséggé. Egy vízszintesen és függőlegesen többszörösen, tört- és csigavonalban meggyürődött hegyen, egy meredek, lépcsőzetes sziklafalon felfelé gördül egy ormótlan kőtömb. Antigravitá- ció jelenik meg benne, egy olyan törvény, amely minden logikát kizár. Van-e logika, ésszerűség abban, amit teszünk, abban, ahogyan élünk? Ahogy egy életidegen erőnek engedelmeskedve minden egyes tettünkkel a mielőbbi pusztulásunkat sürgetjük? Ambivalens lények vagyunk. Szeretnénk átmenteni életünket az egyik percről a másikra, az egyik óráról a másikra, s mire észbe kapunk, mire végre fellélegezhetnénk, már az utolsó napok közelébe érünk. Az öregség vészjósló, fekete madara kopogtat ablakunkon.

Érzi a testét, a kopott sziklatömböt, a fénytelen üveggolyót. Létének többé nincs célja, értelme. Iránytalanná vált a gurulása.

Eredeti elhatározása, hogy végleg szakít Stellával, egyre inkább kezd szertefoszlani. Minden egyes lépcsőfok elvesz egy keveset eredeti szándékából. Akarata, mint a meredek part sziklafalához csapódó hullám, megtörik a végtelenbe kígyózó lépcsősorok rideg valóságán. Az aznapi irodalomórán az egzisztencialista írókat elemezték. Váratlanul és hívatlanul Camus mesteri sorai villannak az eszébe: „A folyó