Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (35) A prózafordulat regényei II.
Magyar líra és epika a 20. században (35) 49 valósításának stratégiája éppen az eszmék ürességét veszi célba. A Sátántangó egy olyan szellemileg eltompult, nyomorba döntött, alkoholista tanyasi közösség haláltáncát jeleníti meg, amely ostoba messiásvárásának köszönhetően könnyű prédája lesz a titkosrendőrségtől irányított két szélhámosnak, Irimiásnak és Petriná- nak, akik aztán a telepieket a maradék csekélyke vagyonukból is kiforgatják. A történet groteszkségét tovább fokozza, hogy tehetetlenségüknél és manipulálhatóságuknál fogva, a telepiek is tevőlegesen részt vesznek átveretésükben. Ön- sorsrontásról, butaságról, kiszolgáltatottságról és az „egyszerű” ember manipulálhatóságáról ehhez fogható kegyetlen és kíméletlen regény, mint amilyen a Sátántangó, kevés íródott a világirodalomban. Az ellenállás melankóliája még a Sátántangónál is nyomasztóbb mű. Ennek története egy kisvárosban játszódik, dermesztő, késő őszi hideg napokban. Egy napon cirkusz látogat a városba, s egy hatalmas kitömött bálnát tesz közszemlére. Egy nyomorék, aki hercegnek nevezteti magát, parancsot ad a pufajkába öltözött szedett-vedett népségnek, hogy pusztítsák el a várost. A rombolásnak, fosztogatásnak, gyilkolásnak a katonaság vet véget, hogy aztán a regény messze legellenszenvesebb figurája, Eszter Györgyné TISZTA UDVAR, RENDES HÁZ jelszóval totális diktatúrát vezessen be a városba. Ez a regény még a Sátántangónál is inkább tobzódik a groteszk jelenetekben és az apokaliptikus látomásokban. Mi sem természetesebb, mint hogy Észtemé szép, új világában nincs helye a habókos, de naiv és tiszta Valuska számára éppúgy, ahogy a zenetanár (értelmiségi!) Eszter György számára sem. Az ellenállás melankóliája, Keresztury Tibor szavaival: „egyfajta totális civilizációkritika, mélységes szkepszissel teli történelemszemlélet kifejezője, mely szerint »a haladásnak iránya van, de végcélja nincs«”.<8) Lengyel Péter (1939). Cseréptörés (1978) c. regényének főhőse, Bárán János, az orosz fronton elesett apja emlékét próbálja felkutatni — rekonstruálni a múltat, hogy ily módon megtalálhassa történeti idejét; divatos, de kissé már elkoptatott szóval: a gyökereit. A Cseréptörés tehát egyszerre rekonstrukció és családtörténeti fragmentum, mely egyben (de csak a külső formáját tekintve) a hatvanas évek oknyomozó regényeit is megidézi. Az író ugyanis nem a Történelem hol rettenetes, hol felemelő működését akarja láttatni, hanem annak személy(ek)re szabott, egyéni sorsokat alakitó hatását próbálja meg tetten érni. Vagyis a személyes történelemben, illetve ennek közvetitésével jutni el a Történelemhez. Családi krónikát olvasunk, de nem a szó hagyományos értelmében vett családregényt. A Cseréptörésben (s a regény címe is ezt nyomatékosítja) „tehát nem azt a folyamatot látjuk, amit a családregényforma diktálna, nevezetesen a családi hagyomány, a tradíció »teremtette« hősök útjait a lineáris időrendben előre, hanem ennek éppen inverz poétikai műveletét: a hős teremti meg, hozza mozgásba az egész családtörténetet, az ő müve, az ő teremtménye szinte a teljes epikus valóság.”(9) A történelmi eseményeknek ez a személyes érzelmi-tudati bekebelezése választja el Lengyel Péter regényét a hatvanas évek „objektivitásra” törekvő oknyomozó regényeitől, s alapoz
