Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
38 Márkus Béla mekeinknek tragikus magyar sorstudatot. Alapállásunk csak optimista lehet. Itt élünk, itt kell érvényesülnünk, ennek kell alávetni mindent: gondolkodásunkat, magatartásunkat, érzéseinket. ” Az igazgató emlékezete nem őriz, nem hoz felszínre olyan konfliktusokat, amelyek ellentétes alapállásról tanúskodnának, mégsem lát más megoldást, mint kiszakadni ,,a vádak, a gyanúk, a kételyek körforgásából". Ahhoz, hogy legyőzze magában a tragédiát, felesége elvesztését, és új értelmet nyerjen a munkája, hivatása is, át kell rendeznie „talán egész életét”. Az élet értelmének helyreállításához pedig - s ezt az Egyedül a Hólepedó'nél sokrétűbben és árnyaltabban érzékelteti — mindenekelőtt érzelmi támogatásra, fedezetre van szüksége, intellektuális vagy megismerő képességeire kevésbé. Személyes élete értelmének új megalapozása mint cél mássá, különbbé teszi a regény érzelmileg elszegényedett tanítónőjénél - miközben a hős hátterében markánsabb vonalakkal sejlik fel a saját panaszait „ kibeszélő ” szerző, Dobos László. És a sorsa, de írásainak a kritikusok által annyit dicsért nyelvezete is. A már idézett érzelmi telítettségű stílusa. Kérdés persze, hogy ha a Hólepedő „elágazás ” a trilógia útjáról, akkor ennek a letérésnek vannak-e nyelvi, stiláris, poétikai jelei. Különösen, hogy némely kutató véleménye szerint a trau- matikus szövegek sajátos retorikai és nyelvi tünete a hiány, a nyelvi megmunkált- ság, jól megformáltság, választékosság hiánya, s hogy a trauma gyógymódjai közül talán a leghatásosabb, ha a szenvedő alany megtanul az érzelmekkel együtt emlékezni, vagyis nemcsak képeket, hanem érzéseket is felidézni. A regény Erzsébetének, láttuk, ez nehezen sikerül. Ritkán jut el, ha egyáltalán eljut, a személyes kitárulkozásnak, a személyességnek arra a fokára, amelyet egy más valakivel kialakuló, párbeszédben megmutatkozó viszony jelez. Mintha a dialógusokban-sem venne részt, elbeszél a másik gondolata mellett, csupán „társalkodik”, mint már volt róla szó, véleményének elhallgatásával. Az, hogy a „társ”-hoz nincs szava, legnyilvánvalóbban apjához és testvéreihez való viszonyából derül ki. Még a balesete előtt anyjának azt a tanácsát, hogy keresse fel a keresztanyját, így hárítja el: „Moha nő a váltamra, mire szóhoz jutok mellette ”, egy másikat viszont, hogy testvéreihez is benézhetne, így: „Hetenként elhajtok a házuk előtt, lassítok, dudálok, néha integetek is. - A szavadat kívánnák. - Majd karácsonykor”. A balesetet követően nincs egyetlenegy beszédhelyzet sem, amelyikben megjelenne és megszólalna az apja - még a kórházi ágyához sem vágyja. Kórtermi társainak sem figyel a szavára: hiába osztaná meg vele kétségeit az ősz hajú asszony, hogy jó-e, ha minden fiatal a városba költözik, jó-e, ha „ levedlenek magukról mindent: ruhát, nótát, mesét, ismerősöket, barátokat... utóbb a nyelvüket is elhagyják”, a lány nem válaszol. A ködről beszél, amelybe belerohant. Hallgatása nem neurotikus tünet, hanem: karakterjegy. A traumát tehát - mint általában - megjeleníthetné „dialogikus kommunikációs helyzet” is, erre azonban alkalmatlan a tanítónő személye. Amit ő nem végez el, megkísérli elvégezni maga a regény az elbeszélő módok, szólamok párbeszédével. A harmadik személyű történetmondó és az első személyben megszólaló szerep
