Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
Mintha idegen száj mondaná 39 lő szavai között a váltásokat semmi sem jelöli, nincsenek olyan frazeológiai motívumok, közbevetések, átvezetések, amelyek ráirányítanák az olvasói figyelmet a beszélő személyének változására. Ami azt is maga után vonja, hogy a tanú, a kívülálló szerepe is nehezen különböztethető meg az átélőétől, a baleset túlélőjétől. A beszédmód ekképpen válik az emlékezés közegévé, közvetítő elemévé - miután az elbeszélés alig vesz igénybe olyan médiumokat, például fényképeket, amelyek a múlt felidézését segíthetnék. Tán csak az a tucatnyi levél számít kivételnek, amely a lány házassági hirdetésére érkezett, s amelynek szó szerinti idézését azzal igyekszik hitelesíteni, hogy „már betéve tudom mindegyiket”. Pazarló, fölösleges tudás ez, ám megmutatja a személyesség határait: a kíváncsiság a személytelenekre, az ismeretlenekre terjed ki. Azokra, akikkel nem lehet vagy nem kell párbeszédet folytatni. Mint például arra a nagyúri társaságra, amelyet a lány falusi lakóhelyén, a sárga kastélyban szólított maga köré, s „olykor annyira beleélte magát ezekbe az esti társalgásokba, hogy némelyik megidézettnek a hangjelt is hallani vélte Mindebből még az önmagával elfoglalt főszereplő esetében sem következhetne monológjainak, álcázott dialógusainak nyelvi megformáltsága, metaforikus gazdagsága. Még akkor sem, ha meglepően gyakran foglalkoztatja a beszéd, a megfogalmazás mikéntje. Mint egyetemi évfolyamtársát, aki „ki akart tűnni a stílusával. Szépen, választékosán akart beszélni, irodalmárhoz méltón Egy, a szerepét szolgálatnak felfogó magyar költő merengésre készteti: elhangzottak-e a házukban olyan szavak, mint szolgálat, erkölcs, meggyőződés. A családjáról úgy véli: valamennyi tagjának megvan a maga magánya, csak talán nem tudják megfogalmazni. Aki miatt visszamenne a faluba, az Darina, a dadogós lány - dadogását mélyről jövő bizonytalanságnak véli, és magára gondol. „ Bennem van az akadozó beszéd fertőzése. Az elhallgatott és ki nem mondott szavak fertözőek” - töpreng, mint aki a trauma tüneteivel és kezelésével vet számot, közben pedig nemhogy dadogna, keresné még a köznyelvi kifejezéseket is, hanem szép, kerek mondatokban fogalmaz. A beszédét másutt is jellegzetessé tevő megszemélyesítés poétikai fikciója révén az elhallgatott szavak megelevenednek: mindegyik „várakozik bennem is valahol. Alattomosan, megjógózva a zsibbadt idegszálakba. Levedlik bőrüket, átalakulnak, csak az alkalmat várják, hogy megrohamozzák a torkomat, nyelvemet”. Másutt „az emberek irányába szűkülő tölcsér”-nek látja a beszédét, megint másutt olyannak, „mintha idegen száj mondaná ”, mert sziszegve ejt egyes hangokat, és egy-egy szót nem tud tisztán kimondani, „ha megoperálnak is, más lesz a beszédem”. A változásokat, torzulásokat azonban az íráskép nem közvetíti, noha egy helyütt felvetődik a lányban: „Annyi torz, nyomorék emberről írtak már: púposokról, sántákról, elcsúfított arcúnkról." A nyomoréksorsot nem vonatkoztatja magára, sem azt, hogy elformátlanodnak befelé is, sem, hogy egyensúlyérzékük felbomlik. Beszédmódjában a baleset után nincs változás, a regény verbális szerkezetén belül a mondatok nemhogy elformátlanodnának, központozás nélkül egymásba folynának, még igen harmonikusak is, a lírainak nevezett
