Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
34 Márkus Béla mint vonzaná. így volt ez a nagyanyja esetében is, aki imádkozni tanította; ma is úgy gondol rá, mint aki addig és olyan „ konokul sulykolta bele az imákat ” „ a végtelenségig", hogy már reszketett a fáradtságtól, és látomásai támadtak. Bigott nagyanya, alkalmazkodó apa és érzéketlen anya - e családi tabló képei sem indokolnák önmagával való meghasonulását, és azt, hogy belehajszolja magát egy karambolba. A hol fölényes, hol érzelemmentes emlékezés legföljebb arra intheti: „Jobban kellene szeretnem anyámat... ” És talán jobban a környezetét s a munkáját is. Mert a kórházi bénultságban, élet és halál között lebegve a legsúlyosabb traumatapasztalat megszerzését sem kötheti semmiféle olyan válsághoz, amely akár lakóhelyén - előbb a faluban, majd a városban -, akár a munkahelyén sújtotta volna. Jó pedagógus, és ezt a vezetői el is ismerik: amikor bejelenti, hogy elmegy a faluból, az igazgató marasztalja, mindenképp meg akarják tartani. A szülők is becsülik igyekezetét, hogy például egy tánccsoport szervezésébe is belefog, ami pedig nem egy biológiatanár feladata volna. Ha hivatalos vendég érkezik a faluba, legyen az költő, tanfelügyelő, biztosítóügynök, párttitkár vagy épp miniszter, „mint valami társalkodó kisasszony”, ott van ő is a meghívottak között. Szép és csinos, körülzsongják a fiúk, férfiak, ám az a baj, hogy csupán „pajtáskodni, szórakozni” akarnak, „de komolyan nem közeledett hozzá, nem maradt meg mellette senki". Az a történész sem, egyetemi hallgató korában, aki előbb előadóként, majd férfiként ragadta magával, s tette a szeretőjévé. Igazából csak érzéki kapcsolat kötötte hozzá, testi és nem lelki, szellemi viszony. Kékharisnyás lelkesedés: a forradalom és a szabadság fanatikusaként „a súlyos szavak fokára” vitte, meggyőzte arról, hogy „a terror a forradalom önvédelme, amely elpusztítja önmagát, de megmenti az eszmét”. Mindezt közvetlenül nem vonatkoztatja ugyan a szocializmusra, ám apja „meglapuló életé"-ről, sőt igen durva szavakkal „féregélet félelmé”-rö\ elmélkedve eleve igazolja bármely forradalom terrorját. „A történelem merész lépéseinek ára van, másként nem lehet, mindig is így volt” - bölcsködik, s miközben a meg nem gondolt gondolatokat szajkózza, alig veszi észre, hogy nemi vágyai kiszolgáltatottja lesz, a tanár kihasználtja. Kicsit alaposabb önvizsgálat után talán úgy vélhetné, azt kapja, amit megérdemelt, hiszen korábban, szintén egyetemistaként, ő is csak játszott az udvarlóival, egyszerre három fiúval is járt. Önmaga élve boncolására azonban azért sem vállalkozhat, mert ez nem a trauma műfaja: ennek megvallása hasonló szerkezetben történik ugyan, mint a gyónás vagy a vallásos megtérés, egy lényeges eltérés azonban akad: a vallomás tárgya nem a saját bűne, hanem a másé. Az pedig nehezen dönthető el, és a személytelen elbeszélő nem is vállalkozik az eldöntésére, hogy élete legdrámaibb helyzetének kialakulásáért mennyire felelős maga a lány, és mennyire az igazgatóhelyettes. A lány kacérsága, könnyüvérüsége, az, hogy az első hívó szóra autókázni megy a főnökével, s a férfi erőszakossága, amiből az elbeszélői nézőpont csak a nő kezének megragadását és a forró lehelet reszketését láttatja-hallatja. A menekülés az erdőben, a rongyokban lógó ruha, az „űzötten, sza-
