Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
Mintha idegen száj mondaná 35 kadtan ” futás látványa annyira leköti a személytelen történetmondó figyelmét, hogy az erőszaktevőről - ha van egyáltalán, vagy ha csak egy van, lásd „mintha megszaporodtak volna az üldözői" - meg is feledkezik. Meg arról is, hogy ne a lány „szerteszaladt gondolatai”-nak közvetítése közben, az ajzottság állapotában rajzolja meg mind a kántortanító, mind az „építés megszállottja'-nak, az Egyedidből is ismerős iskolaigazgatónak a portréját. A félelmet, a zaklatottságot itt nem érzékelteti sem a nyelv, sem az íráskép - a lány, miközben ágak tépik, felbotlik, tántorog, filozófiai fejtegetésekbe kezd, még ha felszínesekbe is: „ Üldözős üldözött vagyunk, ilyen szavakat még sohasem mondtam. A teremtés békéjéből jövünk, mögöttünk szépség, iskola, gyerekek, utcák, emberek. Mézeskalács világ, aki először látja, annak hiszi. Jó és szép, csak én nem találom benne a helyem, nem Jérek a mézeskalács ágyba. Sok mindent a félelem juttat eszembe, a mézeskalács nyugalmat is. ” A félelem ugyan a szégyennel együtt olyan érzelem, amely gátja, késleltető- je a trauma gyógyításának, a lányt a baleset után mégsem lepi el, nem hatalmasodik el rajta. Különös, de jellemző, hogy az elmúlás gondolata meg sem járja az eszét. S ha fél valamitől, akkor sem attól, hogy nyomorék, magatehetetlen marad, hanem hogy csúf lesz az arca, visszataszító. Szégyenérzete is innen ered, szépsége elvesztésétől tart. Adódhatna pedig testi szükségleteinek kiszolgáltatott helyzetéből, és nemcsak abból, hogy a bőrén barangoló orvosi kezek minden testtáját bejárják. Mindennek egyszerre tárgyi és jelképi megjelenítője a tükör - néha-néha követelné, hogy megnézhesse magát benne, ne az elforduló tekintetekből kelljen következtetnie torz külsejére. Anélkül, hogy elbeszélői szó értelmezné, fejtegetné: női hiúsága erősebb, mint a halálfélelme. Ami az „emlékezés axiológiája” szempontjából is lényeges. Mit tart értékesnek a múltból, s ezáltal mi határozza meg a jövőjét. Miben bízva biztatja magát a felépülésre, honnan, miből táplálkozik az akarata. Egy ma már nem magától értetődő utalása, személyes megjegyzése szerint is fontos ez. „ Mereszjev napokig kúszott a hóban iiszkösödő lábbal ” - idézi fel magamagának a példát, a szocialista realizmus egykor kanonikusnak számító, magyarra már 1947- ben, a megjelenését követő esztendőben lefordított, majd 1978-ban újra kiadott alkotásából, Borisz Polevoj Egv igaz ember című dokumentumregényéből. Csakhogy az összevetés pusztán képen alapuló, összefüggésben a regény címével: a kórházi ágy fehér vászonlepedőjéből képzettársítással az a hómező lesz, ahol Polevoj pilótahőse vonszolta magát. Hogy a kórházban amputáció várjon rá, de ez se törje meg hitét, erejét. Mülábbal bár, de talpra állni, sőt táncolni is, ám nem hiúságból, hanem abból a meggyőződésből, hogy hazájának szüksége van rá a honvédő háborúban. Vezethet még repülőgépet, szembeszállhat a fasiszta ellenséggel - ez mozgatja, a bosszú vágyával keveredve. A gipszágyban, a hólepedőjén, a köldökétől a melléig is „percekig, talán órákig, nem is akarom tudni, meddig” elaraszoló keze erőlködését viszont nem segíti semmi, ami túlmutatna a lány személyes küszködésen. „ Életem folytatásának egyetlen lehetősége: menni" — összegzi. Ennyi tehát a célja: az életben maradás. A trauma legyűrése, a gyógyulás azért is nehéz,
