Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
Mintha idegen száj mondaná 33 Harmincnyolc után egy március tizenötödikén kokárdát tűztem a kabátomra, »Hor- thy-huszárnak« gúnyoltak érte. Pártját fogtam zsidó ismerőseimnek, »zsidóbérenc« lettem. Voltam hajbókoló, talpnyaló, tapsikoló, és több mint egy évtizede kispolgár vagyok. Ha mozdultam, rám csavarodott az idő, rám ragadt egy olyan jelző, egy olyan szó, amiért később kárhoztatnak, vagy elvették a kenyeremet... ” - ehhez az irodahnias igényű, lirizált nagymonológhoz a gyermeknek mindössze annyi hozzáfűzni valója van, hogy ,,sajnálom”, nem tud mit gondolni édesapjáról, nem tudja, minek tartsa, mártírnak, áldozatnak, gyávának, vagy mindez „gonoszul eggyé válik”. Azt azonban tudja, hogy meg kell tagadnia - az abszurditásig. Olyan jelenet emeli ki ezt, amely a történetmondó-szereplő szerint éjszakáról éjszakára ismétlődik: éjfélkor meghallgatja „a himnuszokat, a magyart, osztrákot, csehet, szlovákot”. Hogy lehet egyszerre négy nemzeti dalt hallgatni? Ezt nemcsak az időbeli egybeesés mutatja valószerűtlennek, hanem az is, amin korábban siránkozott, hogy béna, „elfásult" ujjai miatt a tranzisztoros rádión „adókat keresni már csak segítséggel képes”. Mindenesetre ha a himnusz éneklése vagy hallgatása a nemzet tiszteletének kinyilvánítása, akkor a tanítónő éjféli szokása a nemzetköziség ünneplése. Térképzettel: fölötte áll saját nemzetének, s ezt hirdetve egyúttal el is utasítja apja magatartását: „ilyen leckére nincs szükségem ”, A megoldás - mondja - csak a saját élete lehet. „A saját külön életem, a más életem... ” Ez a tagadásba menekülés mint utólagos neurotikus tünet mutatkozik meg e- gyébkor is, bár sehol sem ennyire feltűnően. Az anyjához fűződő rögeszmésen felbukkanó emlékek is sajgóak, de jóval szűkebb területre szorulnak. Jószerével kimerülnek két gyermekkori sérelem ismételt felidézésében. Az egyik inkább a figyelmetlenség, az elfoglaltság, a másik a tehetetlenség, a tanácstalanság jelzéseként. Amikor esténként kérleli, hogy meséljen valamit, anyja csak ül a lámpa előtt, és köt, számolja a szemeket. „Nekem szánt meséit anyám belekötötte a derékmelegítőkbe, pulóverekbe, kardigánokba... A háború után sokáig ő kereste a kenyeret, apám magyar volt, megbízhatatlan ...Én csak ilyen estékre emlékszem, csendes, moccanatlan éjszakákra, szabályos, egyforma reggelekre... ” — bár felnőttként belátja, hogy anyja munkája létszükséglet volt, gyermeki elégedetlensége mégis felszínre tör. Miként a másik esetben is, kislánykori betegségét elbeszélve: miután az orvos agyhártyagyulladást állapított meg. „Anyám megmerevedett a rémülettől, a láz ködén át is láttam. Megállt. Mások igyekeztek segíteni, ő csak nézte a fájdalmamat. ” Ráadásul mindezt párhuzamba állítja jelenbeli állapotával: „most sem tudom, mit súg az ösztöne, az életemet öleli-e magához, vagy keresztfa lesz, amelyre Jölfeszíti a testemet”. Az itt, de más szöveghelyeken - akár az elbeszélői, akár a szereplői szólamokban - szintén feltűnő bibliai utalás, azon túl, hogy mértéktelenül felnagyítja a lány szenvedését, még azt a látszatot is kelti, mintha minden kínja, gyötrelme önkéntes áldozatvállalás következménye lenne. Méghozzá a megváltás - ha más nem, önnön megváltása - reményében. Holott a zsoltáros kántortanító meg- mosolygása is mutatta, a hit bármely megnyilatkozási formája inkább riasztja, sem
