Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
32 Márkus Béla sorolja a csehszlovákiai magyarság helyzetének taglalását. És nyilván céltalannak is tartja, ha egyaránt elhallgatja mind az esetleges egyetértő, mind az ellenkező véleményét. Sem esetekkel, sem tényekkel nem próbálja alátámasztani, mekkora igazságtalanságok történtek, vagy milyen piszlicsáré ügyeket nagyítanak fel. Ami azt is jelzi, szerinte mindezeknek nincs jelentőségük, eltörpülnek az őt igazán mélyen foglalkoztató magánéleti sérelmek, kudarcok mögött. Az utóbbi véglet, a gúnyrajz nem a lány müve, hanem a szerzői elbeszélőé, egészen pontosan nem is az övé, hanem a karikatúra alanyáé, egy valamikori református kántoré, ma tanítóé, Béla bácsié, aki mintegy magáról festhet torzképet, merthogy a narrátor átadja neki a szót, őt beszélteti. Méghozzá különös módon, az íráskép szerint nem fonetikusan jelezve, hanem verbálisán, nem a hangok, hanem az egymásra torlódó, egymásba gabalyodó szavak kiejtésének pontos visszaadására törekedve. „A méhecskéktől tanuljon, Csinoska. Te is, ti is, mindenki, a királyok is, a heréketkikellirtani- időben. Ezt kell tennünk jövendő ellenségeinkkel is... ” — szól a kolléga tanácsa, s hogy időnként motyogása vagy hadarása miatt folynak-e egybe a szavai, arra nincs elbeszélői magyarázat. E nélkül idézi fel a leventeköszöntést, a „Szebb jövőt!" is, és az akkori sorakozókat. „Az volt a rend. Ma az egész ország egy-felfordulás, min- denkiamagafeje után, nádpálcanélkül nincsember, semmi-sincs... ” — ítélkezik, ám bírálatának élét nemcsak a beszédmódja csorbítja, hanem egy bizonyos orvos emlegetése is, nyilván kezelésre szorulásának bizonyítójaként. Ezt támasztja alá átképzeléses előadásmódban a lány véleménye: „háborodott zagyvaság, emléknek is rossz ”,_s az, hogy „eltaszította magától az öreget". Pedig akár közelebb is kerülhetett volna hozzá, például amikor a célszerű magatartásról, viselkedésmódról beszélt neki a „mosolyogjon akire kell, ” tanácsát adva, s hogy „egyensúlyozzon, csak így lehet élni". Aztán a jelszavakról szólva, miszerint „előbb a táblára írjük, utána a bejáratok fölé, aztán az emberek homlokára sütik őket. Az én szemem már víz, átúsznak rajta a jelszavak, ebben kopott el a látásom, ezért szeretem a zsoltárokat, kimossák belőlem az értelmetlenséget”. Vagy a munkahelyükről: „Ez már nemiskola, sóhivatal, hivatal, ezért akarokvisszaütni a gonoszoknak és hazugoknak. Furtonfurt azt kérdeziktőlem, tudom-e a /elsőbbség és a többség nyelvét, becsület, tisztesség, kutyasevakkant. Jelentés kell, jelentéstírni, jójelentés rendesember, vettem egykiló indigót, lemásolom magamat, legyen belőlem több példányban, mindenütt én leszek az új keresztrefeszített, ebbebelelehetőrülni, érti? ", Voltaképp ugyanennek a léttörvénynek, az „élni kell!” parancsának engedelmeskedett egész életében, s eszerint élt a lány apja is. Az ő megjelenítése nem szarkasztikusán, nem is iróniával történik ugyan, ám Erzsébet őt is ugyanúgy megtagadja, mint Béla bácsit. Folyton csak magad mögé nézel, a tétlenséget táplálod belém - vádolja édesapját, hogy aztán siratófalra véshető szövegnek minősítse „a történelem felpanaszlásá"-t, sérelmeinek elősorolását. „Az én életem jelzőkbe foglalható... Amikor az első köztársaság idején állami hivatalhoz jutottam, azt mondták rám: »becsehelt«. Amiért magyar iskolába írattalak, a hivatali kollégák »magyarkodónak« csúfoltak.
