Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
Mintha idegen száj mondaná 29 S volt, pontosabban van valami, amiről érdemben sem a szerző, sem a kritikusai nem ejtettek szót: a Hólepedö egy korábbi szövegváltozatáról van szó. Arról az Egyedül című prózáról, amely a szerző egyetlen elbeszéléskötete, az Engedelmével (1987) záródarabja, s amely ugyanarra az elbeszélői alaphelyzetre, egy súlyos autóbalesetet követő lassú gyógyulásra épül, mint a Hólepedő. Több más kisebb-nagyobb cselekménybeli eltérés mellett azzal a meghatározó különbséggel, hogy az utóbbi szenvedő hőse nő, egy általános iskola tanítónője, az előbbié viszont férfi, egy iskolaigazgató, akinek a példáját egyébként a regény is megidézi. Éppen az eseményszálak egymásba fonódása és a helyszínek azonossága miatt is meglepő, hogy az elbeszélés keletkezésének ideje a könyvben jelöletlen marad, s hogy e tekintetben - ismereteink szerint - a szerző egyetlenegy nyilatkozatában, vallomásában sem tisztázza a két mű egymáshoz való viszonyát. De elmulasztja ezt Kovács Győző, az író monográfusa is, hiszen mindössze tematikai analógiát emleget, valamint azt a tényt, hogy az Egyedül ,,már-már regénnyé terebélyesedik”. Nem csupán alkotáslélektani feladat lett volna pedig annak felvetése, vajon mi indíthatta a szerzőt a változatok megírására. Az elégedetlenség-e valamelyikkel, a korábban keletkezettel, már ha nem egy időben, egymás mellett íródtak, vagy a személyesebb megszólalás esélye, a kitárulkozás lehetősége. Annál is inkább fontos, megkerülhetetlen kérdések ezek, mivel maga a szerző utóbb a vallomással és a tanúságtétellel rokon cselekedetnek, „ kibeszélés ”-nek nevezte a Hólepedői. Hogy ez az alkotás, valamint már az Egy szál ingben is azoknak a sebeknek, lelki-fizikai meghurcoltatásoknak az emlékezete, amelyek 1968-1969 után érték, s amelyekben azért volt része, mert mint a Csemadok elnöke és mint a szlovák kormány minisztere szembeszegült a szovjet birodalmi akarattal: elítélte Csehszlovákia megszállását. Ő lett - idézi fel a Pósa Zoltánnal folytatott beszélgetésben (Keresem egy értéket őrző jövő ígéretét) - „a magyar fővádlott”, rákentek minden „mocskoló" jelzőt, így lett opportunista, nacionalista, revizionista, szovjetellenes; kizárt párttag az íróként való elhallgattatás, a letiltás következményeivel. „Átkutatták miniszterségem leveleit, postáit, különösen a külföldi isme-ret- ségeim szálait keresték, göngyölítették, és persze a magyarországi ismeretségi köröméit is. Az egyik kihallgatáson nagy? nemzetközi összeesküvés volt a fonál, 1968 mint a nemzetközi reakció összeesküvése. Szűkült a kör, és fogyott a levegő. (...) Fizikai rosszullétek jöttek rám, szédülések. Az orvos nyugtátokkal csillapított. Nem segített” - festi le akkori állapotát. Aligha kétséges, olyan élményt, tapasztalatot idéz fel, amely nemcsak pszichopatológiai szempontból közelíthető meg, hanem a kultúratudományokéból is, mégpedig az utóbbi esztendőkben külön irányzattá lett traumaelmélet révén. Anélkül, hogy a szerző életrajzára vonatkoztatta volna, jó szemmel vette ezt észre a regényt újraolvasó Kovács Győző. Benyomásait összegezve úgy vélte, az idő haladtával „egyre nyilvánvalóbbá ” válik, hogy „nagy társadalmi trauma ábrázolódik, olyan megrázkódtatás, amely félelmetesen lett úrrá a lelkeken, amelyet bizonyos (értelmiségi) rétegek érzékenyen és nehezen viselték
