Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
30 Márkus Béla el, s őket — hogy ne mondjuk - tragikusan érintett". Tüzetesebb elemzések persze felvethetnék, hogy a trauma három, különböző fogalma és értelmezése, a strukturális, az individuális és a történelmi-társadalmi közül éppen az utóbbi „ábrá- zolódik"-e, az tölti-e ki a regényvilág kereteit, határozza meg hangulatát. Vagy inkább az individuális, teljesen személyes traumának van meghatározó szerepe, méghozzá annak az ún. protéziselméletnek megfelelően, amelyet Kirby Farrell mintha csak a Hólepedő mintájára dolgozott volna ki. Eszerint minden közösségnek mesterséges pótlékokra, pótlásokra van szüksége, hogy akár az egyéni, akár a közös trauma megjeleníthetővé váljon — e protézisek pedig azok a technikai eszközök, például jármüvek, amelyek lehetővé teszik a test szabta teljesítménykorlátok átlépését, meghaladását. Egy repülő, egy vonat, jelesül egy autó tehát úgy tűnhet fel, mint ami a gyaloglás sebességét segit messze túlszárnyalni - a teória példájával: a testet olyan szabaddá tenni, mint a képzeletet. S Farrell elméletének folytatása is mintha e regény nyomán íródott volna, éppen egy autóbalesetben jelölve meg azt a traumatikus eseményt, amely a főleg a protézisek használatára és segitségére támaszkodó világ, a „poszttraumatikus kultúrának” nevezett fogyasztói társadalom tarthatatlan voltát, benne az ember sérülékenységét és jelentéktelenségét, a pótlékoktól való függőségét hivatott hangsúlyozni. A Dobos-regény központi alakját, a tanítónőt hasonlóképp ragadja magával „a motor szédülete A nyitó mondatok szerint: „A lány most az országidon száguldott. Élvezte a rohanást, megszerette, a gyorsaság bátorította. " Mielőtt neki magának is kocsija lett volna, így morfondírozik: „ Valahányszor elsuhantak mellettem a fényes autók, sajnáltam, hogy nem születtem férfinak. Az utazás számomra élmény, gondolkodás. Mikor elindul előttem egy jármű, úgy gondolom, gazdái elrugaszkodnak a földtől. Ha nem jutnak is messzire, legalább mentek, fordultak, kanyarogtak, láttak, fákat, réteket, százféle házat. Aki útra kel, az az én szememben mindig több, mint aki otthon marad és szomorkásán integet.” A szüleitől kapott kocsi gazdájaként pedig Jackie Stewart, a legendás autóversenyző szavai jutnak eszébe: „Az egyetlen bátorság, amit elismerek, az ellenőrzött és irányított félelem. ” Bár ő nem ismeri az igazi félelmet: ha elér a veszély határáig, visszaretten, mégis a száguldásban leli örömét, s a vak rohanás - szinte szó szerint, mert az út ködbe borul - okozza csaknem a vesztét. Ám hogy miért az őrült iram, túl azon, hogy a személytelen elbeszélő véleménye szerint a lány hangulata felbomló egyensúlyát próbálta vele helyreállítani - e tekintetben is bizonytalan. „Szabadulni szeretnék valamitől... ” - mondja mintegy magának, akár a mű egészében, a szerzői szót itt is vallomásossal váltakoztatva, egyes szám első személyüre cserélve. Ám hogy mivel szakítana, mitől szabadulna, afelől nem igazit el a felsorolás sem: „Nagyanyám fohászkodásaitól? Rokonságom nyomasztó árnyékától? Apám íróasztalszövegeitől? A jelenemtől? ” Talán e kérdések alapján is kitetszik, erős túlzás társadalmi vagy történelmi megrázkódtatásokra visszavezetni a lélek háborgását, egyensúlyvesztését. Az elbeszéltek szerint sem a múltban, sem a jelenben nem volt olyan traumatapaszta-
