Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
28 Márkus Béla Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedö c. regényéről, 30 év múltán) Ritka példa: Dobos László Hólepedő (1979) c. kisregényéről beszélve egybecseng szerzői és kritikusi vélemény. Mindkettő a mű kivételes voltát, azaz az életműben elfoglalt különös helyét emeli ki. Alapos és érzékeny interjújában (Minél kisebb egy irodalom, annál inkább a minőség útját kell járnia) Tóth László ösz- szegzésnek és nyitásnak fogja fel, olyan alkotásnak, amelyik másként kapcsolódik a korábbi könyvekhez, mint azok egymáshoz. A Messze voltak a csillagok (1963), a Földönfutók (1967) és az Egy szál ingben (1976) szabálytalan trilógiájának világaihoz képest a Hólepedö új magatartás- formák és megoldási lehetőségek feltűntét rögzíti - noha észleli a társtalanságnak és cselekvésképtelenségnek azokat az eseteit is, amelyek alapján Koncsol László már az első regény főhőse legjellegzetesebb tulajdonságának tartotta, hogy „alig van eleven kapcsolata a világgal”. Az alkotói önértelmezés csak megerősítette ezeket a vélekedéseket, úgy magyarázva a negyedik regényt, mint amelyik az emberi-női társtalanság okait és viszonyait próbálta megfogalmazni. A „küzdelmet”, amelyet az életért, a saját életéért mindenkinek meg kell vívnia — a műnek, a szerző szerint „ lényege ez a szó " -, ugyanitt „elágazásnak” képzeli el, nyilván nem minőségi értelemben vett kitérőnek, mellékpályának, jelezve ezért a fővonalról való letérést. Az eltérést abban látja, hogy előző kötetei „történelmi és szociális súlypontúak” voltak, a Hólepedő viszont „erkölcsi és pszichológiai vonatkozású”. Ezzel a szembeállítással ismét csak nyomatékot kaptak azok az amúgy is uralkodó nézetek, amelyek 1979-ben a Dobos-pálya módosulását mindenekelőtt a tematika változásában látták, az emlékezéstörténelemnek, a sorstörténelemnek egy személyes sors elemzésére való felcserélésében. Egy népközösség, a csehszlovákiai magyarság huszadik századi, század közepi történelmi útvesztőinek rajza helyett egy önmaga puszta létéért küzdő, önigazolást kereső ember erkölcsrajzi lélekteremtésében. Ugyanakkor az alig merült fel, hogy az elágazás vonatkozik-e az elbeszélő fonnának mindjárt a pálya indulásakor méltatott jellegzetességére, a lirizálódásra, a metaforikusságra. A stílusnak azokra a felfokozott hevületü, érzelmi telítettségű alakzataira, arra a „zaklatott szóképekbe csukló” rétegére, amelyet Tőzsér Árpád emelt ki, a Dobos-regények általános jellemzőjeként. A tematikai kitérő miatt szintén kevesebb figyelemben részesült az elbeszélő személye és módja - vajon válto- zott-e ez is, nézőpont és hangoltság dolgában.
