Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Markó Béla: Nyeltörvény és környéke Avagy: a nemzeti állam visszavág (esszé)
Nyelvtörvény és környéke 31 Nagyon tud sebezni, ölni is tud egyetlen magyar szó, éppenséggel a „gyógyszertár”! Miért idézem fel ma mindezt? Mementóként természetesen. Hiszen hosszú évek múltán mégis igazunk lett, a nyolcvanötezer marosvásárhelyi magyar - ma már sajnos kevesebb - és a majdnem kétmillió erdélyi magyar - ma már szintén kevesebb, sajnos - erejét a politikában úgy használtuk, hogy 1999-ben az oktatási törvény, 2001-ben a közigazgatási törvény, majd 2003-ban a módosított alkotmány szavatolta az anyanyelvű oktatást, illetve bizonyos arányszám - a törvény szerint: húsz százalék - fölött a kétnyelvű feliratok kötelező használatát. Önkormányzatokban, állami intézményekben magyarul is lehet beszélni, szóban és írásban magyarul is lehet fordulni a hatóságokhoz. Ha Nagyváradtól Sepsiszentgyörgyig végigautózik a magyar turista Erdélyen, magyarul is tudni fogja, hol jár, bár Kolozsvár még mindig fájdalmas kivétel. A magyar sajtóban pedig helységnevek, földrajzi elnevezések csakis magyarul olvashatók. Hallgatom a híreket a szlovák nyelvtörvényről, nézem az elemzéseket, figyelem a kommentárokat, és ismét bizonyságát látom annak, hogy a nyelvi kizárólagosság nem sajátosan román, szlovák, ukrán vagy szerb találmány a Kárpátmedencében sem, hanem a többségi kultúra, emlékezet és világértelmezés egyeduralmának kifejezése, a „mankurť’-csinálás hatékony eszköze. Valljam be, hogy bárki, akit egy ilyen nyelvi zsarnokságnak alávetnek, többé-kevésbé „mankurttá” válik? Mondjam el; hogy Erdélyt keresztül-kasul bejártam egyetemista koromtól kezdve, de számos falunak a magyar nevét én is csak azóta tudom, hogy a húszszázalékos nyelvhasználati kötelezettség érvénybe lépett? Ne becsüljük le a nyelvi jogok fontosságát! A kisebbségi jogok hierarchiájában természetesen fennebb áll az autonómia, csakhogy az önálló döntési jog bonyolult közigazgatási kérdés, míg a szabad nyelvhasználat költségvetési erőfeszítést esetleg igen, de államszervezési változtatásokat tulajdonképpen nem igényel, szinte egyetlen tollvonással meg lehet oldani. Következményei viszont már-már felmérhetetlenek. Tudjuk ezt mi is, tudják a románok meg a szlovákok is. Romániában ma még csak egy-egy apróbb jele van a nyelvi jogok újabb korlátozásának. (Bár a magyar tisztségviselők tömeges eltávolításának ilyen következményei is vannak: ki beszél veled magyarul, ha bemégy egy hivatalba? Majd a kapus esetleg, mert a főnök nem ismeri a nyelvet!) Kolozsváron a minap szégyenletes érvvel változtatta meg a városi tanács a Dsida Jenő utca elnevezését - mire is?, ügyes, mondaná Kohn bácsi - Pablo Picassóra! Az érv: románul kiolvasva a „Dsida” név az AIDS francia-román elnevezését idézi: SIDA. Innen már csak egy lépés, ugye, odáig, hogy egymás nyelvét akár ugatásnak halljuk, amilyen kutyafejüek azok a „másikok”, mindig csak a „másikok”! Szegény Dsida, ez a nagyszerű, dekadens költő az ötvenes-hatvanas években túlságosan katolikusnak, túlságosan polgárinak bizonyult, sokáig ki sem adták, aztán most egyszerre a nevével is baj lett. Arról a Dsida Jenőről beszélek, aki életében csupán egyszer, a
