Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Fried István: „Szlovákiai magyar SZÉPirodalom” (tanulmány)
22 Fried István antológiába, nem nyitnék vitát, hiszen a válogató „behatárolhatatlan ízlése szabta meg”, kinek és mennyi helyet biztosít.) Visszatérve a korábban föltett kérdésre, nevezetesen arra, hogy mennyiben járul hozzá a nemzeti(ségi) irodalom státusának, feltételezése indokolhatóságának új szempontokkal történő gazdagításához, a válaszlehetőségek köre viszonylag zárt, így a válaszok is inkább tétovák lehetnek. Az összehasonlító irodalomtudományban újabban megerősödni látszik az igény egyfelől egy szükebb-tágabb régió irodalmainak „egymást kölcsönösen meg/átvilágító” elemzésére, csakhogy a különféle szempontok által körülírt régiók „multikulturalitása” volna az érdeklődést fölkeltő, a globalizáló tendenciákkal vitatkozó szempont, amely szerint az eltérő nyelviség és kulturalitás hagyományai szerint alakuló nemzeti(ségi) irodalmak együttese képviseli a „mást”, az integrálni és nem asszimilálni érdemeset, mint a világirodalom egy szegmense. Másfelől a komparatisztika a saját és idegen lehetséges találkoztatásainak vizsgálatát tűzi ki célul, amelytől nem esik nagyon távol a „nemzet/népszemélyiségek” polifon jellegének tudatosítása, ennélfogva egy-egy, a nemzeti(ségi) irodalomba tartozó, odasorolt személyiséget úgy tekint, mint aki megtöbbszörözheti költői „szerepeit”, és egyszerre lehet részese a nemzeti, nemzetiségi, a regionális, sőt a világirodalomnak. Méghozzá annak révén, hogy elsősorban nyelviségével (nem feltétlenül a művek tematikájával) alkotja meg a maga hozzájárulását a nem pusztán helyi érdekű és csupán egyetlen értelmező közösség számára „lefordítható” irodalomhoz. Félreértés ne essék, a fordíthatóság itt éppen azt jelenti, hogy a polifon költői/írói személyiség egyszerre reagál az anyanyelvi és a tágabb értelemben regionális/világirodalmi örökségre, méghozzá oly módon, hogy szuverénül bánik a kapott örökséggel, elkötelezettsége a költészet nyelvének és nem a költészeten túlról érkező, agresszív elvárásoknak szól. A regionális jelentésváltozásai odacéloznak, hogy egyetlen alkotótól sem várható el, hogy szűkebb - földrajzi vagy állami-politikai - környezetébe rejtse el önmagát, és egy kívülről meghatározott, sematizálódott területi „lelkiség” és nyelv vagy jel- képrendszer írja számára elő megszólalásának, tárgyválasztásának a „hogyan”-ját. Az írástudók felelőssége manapság nem oly módon vetődik föl, mint az 1920-as esztendőknek; akkor, amikor Európa nagyobbik részén már útlevél nélkül közlekednek a turisták, azonos a fizetőeszköz, a határok természetszerűleg nem veszítették el jelentőségüket, ám korántsem zárhatja (szellemi) „karanténba” a „hatalom” a határon túl tekintőket. Nem ismétlődhet meg az a múlt, amely arra késztette a nemzeti kisebbségek értelmiségét, hogy önvédelemből megteremtse az irodalmi beszédének jogosultságát biztosító, a politizálást is helyettesítő intézményrendszert, valamint igazolni kényszerüljön irodalmának létezési jogát, és a többséggel szemben érvényesítendő emancipációs mozgalmát akár önelvűségével demonstrálja. A nyitottabbá váló Európában sem oldódott meg a nemzeti kisebbségek (kulturális) autonómiája, a nemegyszer gyanakvó többség szeparatista-ál- lamellenes akciókat vél fölfedezni ott, ahol pusztán a polifónia valódi meg
