Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Fried István: „Szlovákiai magyar SZÉPirodalom” (tanulmány)
„Szlovákiai magyar SZÉPirodalom" 19 keznek elfogadtatni. Miközben az egyetlen bizonyosság a „homok”, amely igen kevéssé bizonyul konstansnak, hiszen lazasága eleve feltételezi az állandóság hiányát. Mégis, „csak a homok/ tudja mássá és mássá modellezni ugyanazt/ a történetet, melyet évek óta/ külön-külön és nyilvánosan,/ de mindnyájan többször is elmesél- tetünk vele”. A történetről azonban több információ létezik: „A történetek háza a homok háza./ A történet az elbeszélő sikerétől függően/ a szójátszás félelmetes sivatagja,/ vagy egy összepisilt homokozó.” Minthogy az antológia mindössze részletet közöl a feltehetőleg jóval terjedelmesebb műből, így csak óvatos feltételezések kockáztathatok meg. Sejtésem szerint a Csehy-szöveg mintha a szeriális zenét igényelné, aligha tudnám elképzelni, hogy egy Schönberg előtti, bármily expresszív zene hangján szólalhatna meg. A szöveg az énekbeszédet látszik imitálni, nem dallamíveket képzeltet el (a Puccini-oldalgás két darabja sem!), hanem talán ütőhangszeres kíséretet, illetőleg vonósok és fúvósok kamaraegyüttesét, amely inkább csak „aláfesti”, „kíséri” az olykor extatikus megszólalást, és önmagában legfeljebb a rövid szüneteket tölti ki. Mindez merő találgatás, talán még annyit: Csehy Zoltánnak ez a kísérlete dialógus korunk zenéjével, noha szakítása a versbeszéd ,Jól hangolt zongorájáéval nem oly radikális, mint Schönbergé és az azutáni periódusé. Tőzsér Árpád (nyelv)filozofikus lírája bőségesen él a szövegköziséggel, s ennek a szövegköziségnek hazája a világirodalom. Eljátszik A Mester és Margaritá- val, az ember előtti Holdfény-szonátát foglalja versbe, megidézi Catullus epigrammáját, a gyermekkori mesének hitelességet egy családi vonatkozású palimpszesztus kölcsönöz, másutt pittoreszk történetet úgy visz a poénig, hogy megfordítja a Köl- cseyről szóló mondást, (anti)hősét, Mittel urat egy versben Eliottal találkoztatja, és nyelvi kétségei közepette Wittgensteint hívja segítségül. Tévednénk azonban, ha egy sokat és értőn olvasó költő „leckefelmondás”-át hinnők Tőzsér költői cselekvéseiben. A nyelvért vívott küzdelemben játékosan ugyan emlegeti mindazokat, akiktől kölcsönöz, a szövegűr-egyetemben azonban neki kell eligazodni, rálelni a versbe foghatóra, arra a „történetre”, amelyet régen kezdtek el szőni, de amely szőttes sosem készül véglegesre, hiszen újabb vállalkozók ismét elkezdik (úgy tesznek, mintha nem elölről kezdenék, de a felhasznált régi anyagot átszínezik, átcsomózzák, újraszövik). A Henye verbéna hamar figyelmeztet, hogy nem tájleíró vers van születőben, hanem olyan létértelmezés, amely a világtörténelmi fordulatokban elidőzve keresi a maga helyének, tudatának leírhatóságát. A láptól a sarki jégig, Attilától a kereszténységet államvallássá tévő Konstantinig ível a látómező, míg a vers utolsó szakaszában már csak a koldus lét leskelődik a kérdezőre, aki korántsem arra a válaszra számított, amit kap (S hogy megszerkesztődhet egyáltalában a vers, abba belejátszik a Horatius-idézet is: atra cura, sötét gond): Járdákon csupor fillértől csördül, a csuprot a nyomor fegyverként fogja. - Lovas áll, mögötte sötét gond ül, eszme, ló önmaga foglya.
