Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Fried István: „Szlovákiai magyar SZÉPirodalom” (tanulmány)
20 Fried István Jóllehet Tóth László hasonlóképpen tallózik irodalom és (ezúttal) böl-cse- let/irodalomelmélet versbe szervezhető elemei konstrukcióvá alakításának lehetőségei között, Tőzsértől eltérően nem él a „kötött” forma kínálataival, ám ezt a látszólagos kötetlenséget igen fegyelmezetten szorítja vissza, elsősorban következetességével, a belső monológra emlékeztető (ha hosszabbak lennének a versek, úgy írnám, „tudatáramra”) asszociációs technikája gondolatritmusaival figyelmeztet a megszerkesztettségre. A közöttiséget tematizálja, első közölt versének indítása: „Járok, megállok./Lefekszem, felkelek” korántsem egy kényszeres aktivitásról árulkodik, hanem az egymást kizáró „tevékenységek” komplementaritásáról, amelyben minden szava a „Nincs tovább”-ot ismétli, hogy „Aztán megint: »Újra! Újra!«” (A verszáró szavak lépcsőzetesen lelhetők a papíron.) Ennek változata a Valamit óhatatlanul, amely így a költői magatartás dichotómiájára vonatkoztatható, a reménytelen igyekezetre, amely gátja a tökéletesnek (alkotásnak? létezésnek?), a megh atározhatónak: Valahol mindig vakvágányra fut Valamit mindig másképp Valahol valamit mindig Mintha kint maradtunk volna abból Amiben menthetetlenül bent vagyunk Erre a tétova törekvésre látszik felelni A filozófus macska, amely a baude- laire-i „őstől” csupán a tudományhoz ragaszkodását, a meditativ szemléletet látszik örökölni, annak kiegészítésével, hogy a beszélő ugyan felmondja a XX. századi lételméleteket, a felsorolásban aztán helyet biztosit a „wittgensteini nyelvfilozófiának,/a saussure-i nyelvelméletnek”, csakhogy a filozófus macskával kicsengő elmélkedés, vers önmagába zárja vissza a kérdést, hirtelen vágja el a további kérdezés lehetőségét. Vida Gergelytől Horror-klasszikusok címen közöl az antológia egy ciklust. A valakihez szólás, a szinte ál-egyes szám első személy nem költői „világ”-ot teremtő hajlamot árul el, takarékos „poétikáival, a szokványosán költőinek minősített „esz- közök”-től való tartózkodással hozza létre a beszélő a maga versnyelvét. A látszólag meglepő történések valójában egyre sivárabb, szinte érzelemmentes (legfeljebb harag, undor, elégedetlenség, kiüresedettség stb.) helyzetekről adnak számot, az olyan felkiáltások, mint „Atyaég”, „Ach”, pózosan hatnak, az állításokat gyakran követi tagadás, visszavonás, az olyan zárlatok, mint „állítsd le végre magad.”, „végződhetett volna rosszabbul is.”, „Lassan átalakulsz te is,/ ne félj.”, „De mi jöhet még?”, „De ezt mi éri meg.”, „Bár éjszakáidban én/ mindig ott leszek,/ az enyéimben senki.”, a kapcsolatok torzulásáról, a helyet nem lelésről/ lelhetésről tanúskodnak. Kérdőjel még csak akad a versekben (nem sok), felkiáltójel mindössze kettő A holtak hajnalában, amely a remake alcímet viseli. Itt például a kurtamondatos indítás („Hát ez állati”) után fölvetődik, melyik lenne „A tíz legfontosabb dolog/ egy
