Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Fried István: „Szlovákiai magyar SZÉPirodalom” (tanulmány)
18 Fried István drámáját, a megfosztás, az el/kisajátítás terén való hányattatást. S bár „a patákat a szó fékezte meg, hogy ne tapossák el/ jövőbe irt mondatom.”, a bizonyosság mégis kétséges marad, a címből idegondolt, kurzivált majdnem ismétlése nyitva hagyja (nemcsak a verset, jóllehet írásjel zárja, hanem) a meg/el/ belenyugvás véglegességét (is). S csak mellékesen jegyzem meg, hogy az antik formákat virtuózán kezelő Csehy Zoltán ezúttal „míves” szabad versekben adja elő a maga Philok- tétész-versértelmezését. Üdítően hat Polgár Anikó Vulcanus gyerekkora cimű verse, amely szellemes anakronizmusaival távolit el a mitológia fenségességétől, s mai történetté avatja, miközben az antik „rekvizitumok” korántsem csupán díszek, nemcsak kellékek, hanem régi és mai összejátszhatóságának elemei. A habból kikelő szerelemistennő {Aphrodité Anadiiomené) „környezetiében elegyedik az alulretorizáló igény és a mi- toszból ideemelt jelzős szerkezet, a mai szemlélő mítoszértelmezése és hideg-józan szemlélése. Ez a legalább kettős hangzat valósitja meg, hogy a vers beszélője egyszerre látja közelről és távolról, amit megragadni készül, és ebben a készülésben szembesiti egymással a „régi”-t meg az „új”-at, amely azonban nem más, mint a „régi” „új”-ra fordítása. Tőzsér Árpád művelődéstörténeti szemléjében részint a mitoszkritikát juttatja szóhoz {Antaiosz), részint a történelem egy kiragadott pillanatát {Tiberius Rodoszon, Julianus Apostata) mutatja föl, határhelyzeteket, a cselekvést éppen követő vagy éppen megelőző pillanatot, amelyben azonban nem kínálkozik esély a változásra vagy az újrakezdésre. A lírai én nem látszik ezekben a versekben, a villanásnyi történéseket az emlék hatja át, a Catullushoz forduló Julianust sem kecsegteti más, mint: „Az út - ismeretlenbe,/ amint számlálja szürke árnyait.” Annyit tennék hozzá, hogy Polgár Anikó az, aki ezúttal kizárólag antik tematikájú versekkel jelentkezik, Csehy Zoltán és Tőzsér Árpád ezúttal távolabbi versvándorutakra indul. Különösképpen fontosnak érzem hogy Csehy Zoltán zenei tárgyú versei (ha képzőművészeti tárgyúak volnának, képleírást emlegetnék) többfelé nyitnak. Homokvihar címmel egy kamaraopera librettójának részletét kapjuk, a Nottetempo afféle hommage Sylvano Bussotti születésnapjára, a két Puc- cini-oldalgás a művész leveleiben megpendített témákra adott változat, alámerülés a modemitás müvészetfelfogásának ámyvilágába. A kamaraopera-libretto a címben érzékeltet alaphelyzetet, amelyben az intenció szerint eltűntek „a szerzői instrukciók”, folytatnám avval, mivel fölöslegessé, hatástalanná váltak, „sivatagi szél árad a szövegből, mely minden pillanatban kész átrendezni a tájat”. Aztán a többes szám első személyü elbeszélő (vajon általános alany-e?) szembesül az állandó átrendezés- sel/átrendeződéssel, az épülő „új szónoklattan”-nal, melynek szükségszerűségéről és hatásosságáról semmi nem szavatol; „a régiek és mostaniak” nem válnak szét egymástól, mitológiai alakok (akarva-akaratlan hozzák magukkal történetüket) és a szövegére zenét rágondoló elbeszélő szólamai együtt szólalnak meg, hol csupán a képzelet játékát idézik, hol mozaikkockákból összeállni képtelen történéseket igye
