Irodalmi Szemle, 2009

2009/8 - MÚLT ÉS EMLÉKEZET - Csáky Károly: Kényszermunka, deportálás, ki- és betelepítés (Bori község kálváriája)

82 Csáky Károly családról tudnak. Ama listán, melyet az ugyancsak Magyarországra telepített Fuchsné Szúdy Ella küldött nekem, az említett könyvben szereplőkön kívül megtalálhatjuk még a Magyarszékre kitoloncolt Dalmady István nevét, a Bács-Kiskun megyei IZártára települt Nagybányai Árpádot. O 1948-ban került el a faluból, akárcsak Révkomáromi Kacz László tanító és családja. A Magyarszékre került Dalmady János lányának, az újabban verseket is íro­gató öz.v. Balázskovics Lászlóné Dalmady Rózsának (1941) a visszaemlékezéseit nemrégiben olvastam a Szarka László szerkesztette A szlovákiai magyarok kényszer­kitelepítésének emlékezete (1945-1948) című kötetben. O azt írja, hogy a falu 102 re­formátus családjából 51 család került a kitelepítettek listájára. Visszaemlékezéseiben bemutatja azt a szomorú kálváriát, melyet a kitelepítetteknek, köztük Dalmady János népes családjának is végig kellett járnia Magyarországon. Olykor hasonló szemmel néztek rájuk az anyaországban, mint a Felvidéken az ide betelepíettt szlovákokra. Hátborzongató sorait teljes terjedelmében közzéteszem itt: „ A szélrózsa minden irányába széthordták bennünket. ” Szeretném ezt a tragikusnak mondható múltat fölidézni. Azt a keveset, amire emlékszem. 1941. január 4-én Fakóvezekényben születtem. Apám már 12 éve eltávozott közülünk. Anyám, Dalmady Jánosné Nagy Amália Kamiin 1910. január 18-án, Bori községben született. Korai gyerekkoromtól én is Boriban laktam, míg a kitelepítés el nem szakított falumtól és a falu összes lakójától. Szinte mindenki rokon volt, mivel elég népes volt a család. Szeretném röviden elmesélni göröngyös utunkat, amit szüleim elbeszéléséből és a magam emlékezetéből tudok. Azon a május 13-i napon nagy nyüzsgés volt a faluban és csak síró embereket láttam. Még most is magam előtt látom az anyámat, nagybetegen, hathetes húgommal az ágyon. Majd dübörgő teherautók lepték meg a falut. 102 református családból 51 család a kitelepítettek listájára került. Köztük voltunk mi is. Ez a látvány még most is elevenen él bennem, bár már kezd egy kicsit megfakulni. Később Lévára vittek. Ott már várt reánk a marha-, illetve tehervagonokból összekapcsolt szerelvény. Síró öregek, sikoltozó asszonyok rohangáltak a kocsik között. Még egyszer, utoljára látni kívánták szeretteiket. Úgy tudom, három vagon­ba pakoltunk be. Egybe a takarmányt, a másikba az állatokat, a harmadikban pedig a család: apám, anyám, nagyanyám, nagybátyám és hat gyerek. Végső búcsú, majd elindultunk az ismeretlen idegenbe. Nekünk, gyerekeknek ez akkor még tetszett is, mert ennyit nem vonatoztunk soha. Nappal állt a szerelvény. Ebédre sóskát szed­tünk. Desszertnek anyánk kukoricát pattogtatott rostában. Menet közben mi, gye­rekek a vagonablakban lógtunk. így teltek kalandos napjaink. Végül megérkeztünk nem ismert utunk végállomására, Pécsre. Itt volt az igazi elválás. A szélrózsa minden irányába széthordták bennünket. Mi végül is Magyar­székre, egy kis baranyai faluba kerültünk. Ezt a községet fele-fele arányban magya­rok és németek lakták. Borzasztó volt nézni, amikor mi betelepültünk és házigaz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom