Irodalmi Szemle, 2009
2009/6 - Gál Sándor: Napló 2006 (4)
Napló 2006 (4) 59 Augusztus 14. hétfő. Tokajba készülődök, délelőtt van, és eső utáni békesség. 1974 óta nem tudom hányadik alkalommal indulok a Tokaji írótáborba, de azt hiszem, az ilyesféle adatnak nincs semmi jelentősége. És még a régebbi várakozások bizsergető izgalmát sem érzem, hiszen az égvilágon semmi, de semmi tennivalóm nincs a tanácskozáson. Vagyis én leszek a „hallgatóság.” Azonban az a tény türemkedik fel bennem, hogy elveszítek három olyan napot, amelyet hasznosabban is eltölthettem volna - itthon. Másrészt a folytonosság megtartása végett mégis csak illik ott lennem, mert hátha lesz értelme és haszna is e pár napnak. A végső igazság az - már ha létezik ilyesmi -, hogy valami megmagyarázhatatlan belső ellenállás keletkezik bennem minden utazás előtt. Hogy amennyire szerettem régen utazni, oly mértékben nem szeretem ma már az utazásnak még a gondolatát sem. Olykor már az is idegesít, ha Kassára kell beautózni valamiért... Augusztus 21. héttő. Odaveszett egy teljes hetem. Tokaj - nem a város, hanem az írótábor - szép lassan elszürkül. Alig akad egy-két író, és sok mindenről szó esik, csak magáról az irodalomról nincs véleménye ennek a gyülekezetnek. A kuratóriumi ülésen javasoltam, hogy jövőre vissza kellene térnünk az irodalom gondjaihoz, méghozzá kritikánk teljes csődje miatt. Át kéne lépni a különböző klikkek, érdekcsoportok magánkánonjain, s megteremteni - újjáteremteni - azt a mértéket, amely méltó lehetne a jelenlegi mémivalóhoz. Javaslatom nyomán nagyivü vita kerekedett, ami azzal zárult, hogy - megittunk egy-egy pohár valahány-puttonos szamorodnit. Ez utóbbi ízlett. Az előbbi kevésbé. (...) Szeptember 2. szombat. Az egész nap a szilva jegyében telt el. Szilvaszedés, szilvaberakás, a hullottját cefrének erjedni tettem el, de még hátravan a lekvárfőzés, meg azt is eldöntöttem - mert szeretem -, hogy legalább egy kannányit megpróbálok megaszalni. Valahai, otthoni időkben szilvát, almát, körtét, de még megy- gyet is aszalt anyám. Előbb a napon szárította, s kenyérsütés után még a kemencébe is berakta. Aztán az egész fehér vászonzacskóba pakolva várta a telet, amikor mindenféle finomság készült belőle. (..) Szeptember 6. szerda. Utolért bennünket megint a vénasszonyok nyara. Tegnap meg tegnapelőtt ez a visszatért nyár, na és a telihold volt az oka, hogy egy betűt se írtam a füzetbe. Mégpedig azért, mert kint ültem a gombosi oldalon egy zabtarlóval határos kukoricatábla mellett, vaddisznókra, szarvasokra várva. Vettem egy igazi összerakható széket, amelyben oly kényelmesen ülhetek, akár egy kávéházi asztal mellett. De a különbség óriási. A várakozás - a vadászat - különös izgalma, a megzizegő kukoricalevelek, a hold fényében ezüstre változó zabtarló... Az egész felett pedig a szeptemberi éjszaka káprázata. És káprázatos távolságai, valami, ami öröktől fogva van, s ami örökké lesz (?) S miközben ezt az egészet tudom, s együtt vele azt is, hogy az ősz, az elmúlás ennek szerves része, egészen megnyugtató a tény, mi