Irodalmi Szemle, 2009
2009/6 - Gál Sándor: Napló 2006 (4)
60 Gál Sándor szerint én pedig itt vagyok még, s szinte a legközepében, várakozva, hallgatva és figyelve neszekre, rezdülésekre, mozdulatokra. Igen, itt a mindenség közepén, egyedül, egyedül a tündöklő éjszakában, annak mélységében és magasságában... Mintha minden történés itt kezdődne, és itt végződne - egyazon időben. Uramisten, micsoda hatalmakkal gondolkodhatom együtt a s e m m i r ő l...(...) Szeptember 16. szombat. A minap valaki azt mondta: „a te dolgod, hogy öreg vagy.” Lám, milyen egyszerű megfogalmazni holnapi és holnaputáni - lehetséges?! - végezni valóim lényegét. Csakhogy a „dolgom”, az „öregség”, és a „vagy” - vagyis a létezés - hármasságának összehangolása bizonyos mértékben zavarba ejt. A zavar oka nem abból keletkezik, hogy valóban megöregedtem, hanem abból, hogy ha már ez megtörtént, hogyan viseljem magamat a „vagy” és a „dolgom” erőterében. Mert ugye, az ember igyekszik, legalábbis „fiatalos” maradni, mintegy jelezve, hogy az évek ugyan elszálltak felette, de azért még maradt a korábbi időkből némi kurázsi... Meg aztán a napi elvégzett munka, „a te dolgod”, nem éppen - nem mindig - a hanyatlást mutatja, bárha olykor meg kell küzdeni egy-egy jó mondatért, összekoccanó rimpárért, szépségért, vagy egy-egy üde hajnal friss ita-láért, miegyébért. Rövidre fogva: a magatartás méltósága itt a meghatározó. Ezt az egészet úgy viselni, olyan természetességgel, hogy a környezetünk - most, ma - észre se vegye. Legfeljebb majd akkor, ha már a „mi dolgunk az öregségben” megszűnik. (...) Szeptember 22. péntek. Megint bent voltam Kassán. A Fő utcán megittam egy pohár sört, és sörözés közben bámultam Kazinczy, Batsányi és Baráti Szabó Dávid városát, amely az ő korukban a magyar szellemi élet, a magyar irodalom meghatározó központja volt. Oda láttam arra az épületre, amelyben megalapították az első magyar irodalmi folyóiratot, áll az az épület is - itt szemben velem, ahol ülök -, amely valaha a Nagyságos Fejedelemnek volt lakhelye... Ahogy nézelődtem, arra gondoltam, hogy az utcán két irányba hömpölygő tömeg minderről semmit sem tud, sőt, nem is érdekli, nem is érti... Az a történelem - a miénk - ma és itt már nem érvényes. Tapasztaltam többször: látható jelenléte folyamatos provokációk forrása. Márai emléktáblájára azt írták, hogy „kurva”. Amikor Rákóczi szobrát avattuk, néhány „hejszlovák” azt írta a transzparensre, hogy „Rákóczi a szlovákok gyilkosa”... Rövidre fogva: főtéri szemlém után megkeseredett számban az amúgy is kesernyés sör. (...) Szeptember 25. hétfő. A vasárnap kimaradt, így a lényegét most pótolom. Délután a két templom közötti téren emlékművet avattunk a II. világháború után kitelepített buzitaiak emlékére. A bibliai idézetet Mózes II. könyvéből én választottam, és az emléktábla feliratát is én szerkesztettem egybe. Ezen túl felolvastam az avatáson a Veszteségeink c. versemet. Arra gondoltam, hogy amíg így tudunk
