Irodalmi Szemle, 2009
2009/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Bányai János: Virágének és Kavafisz - Ráírás(ok) Lator László mondataira Tőzsér Árpád verseiről
Virágénck és Kavafisz 91 ra emlékezik, amit azelőtt sohasem tudott«. Szóval ő is »a névtelenek senkiföld- jére« indul, hogy »minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen«. Gondolom helyénvaló Nemes Nagy Ágnest idézni: Tőzsér nyilván közel érzi magához, hiszen egy-egy sorát, motívumát beépíti a maga lirrájába. Csakhogy ezt az elemi költészetet többnyire eltakarja egy megejtően müveit költő alakja.” Ebben ismerhető fel Tőzsér költészetének kettős természete, „az elemi líra mozdulásai” és a „megejtően müveit költő alakja” kettősségében. Lator László szerint ez utóbbi „eltakarja” az előbbit. Az elemi lírát a költő műveltsége. Érdemes megnézni ebből a szempontból Tőzsér Árpád itt megjelenő Asz- fodélosz című versét, de megnézhető volna a Salome halála, Az Úr megteremti Adám és Éva múltját is, vagy akár a Henye verbéna. Ezekben olvashatók a műveltség nem rejtett nyomai Tőzsér újabb verseiben. De teljes milyenségében megfigyelhető volna a Faustus Prágában (Kalligram, Pozsony, 2005) „drámai költemény” egészének elrendezésében és felépítésében is. Bőven akad tehát példa Tőzsér költészetének „kettős” természetére. A kérdés csak az, hogy költészetéhez mely irányból közelítünk. Az elemi líra vagy a műveltség felől. Az Aszfodélosz mindkét irányból megközelíthető. Megközelíthető a versbe épített műveltség felől, és akkor nyomban szólni kell a vers címéről. Az aszfodélosz „liliomhoz hasonló dél-európai dísznövény”, ám ennél nem lehet megállni, hozzá kell még tenni, hogy az aszfodélosz mitológiai (dísz)növény is, amely az alvilág egy részét, az elüszioni mezőket ékesíti, ide pedig, tudvalevőleg, „haláluk után a büntelenek, a jeles művészek, tudósok jutnak”. (A mitológiára vonatkozó idézetek Szabó György Mediterrán mítoszok és mondák. Kriterion, Bukarest, 1973 című könyvében találhatók.) Ezeken a mezőkön pompáznak az aszfodéloszok. Itt dalol Orpheusz, akihez Tőzsér másik versének sorai szólnak. Ebből arra lehet következtetni, hogy a dél-európai dísznövény neve Tőzsér versének jelzésében a költő helyzetét, a líra szituációját idézi meg, és amikor a vers első sorának „kőtábláin” szavát olvassuk - nem nehéz hirtelen felidézni Füst Milán nevezetes verssorát - akkor az elüszioni mezők ellenpontját ismerjük fel a versben, amit az előrevetett „sziklák” szó erősít tovább, s akkor már benne is vagyunk a vers „elemi lírai” mozdulásában, abban az erős érzelmi meghatározottságban, miszerint - Heidegger Hölderlin-interpretációjára utalva - mire való a költő ínséges korban. Innen érthető a második sor „tücsökposzáta” szava is, hiszen Tithónoszt változtatta Éósz tücsökké, aki Zeusztól halhatatlanságot kért Tithónosz részére, de elfelejtett örök fiatalságot is kérni számára, így aztán Tithónosz „egészen összetöpörödött, apró emberré vált”; tücsökméretüvé. A „számtalan” tücsök zenéjébe sivít bele „az ember előtti Holdfény-szonáta”. Tőzsér „tízezer mítosz”-! említ, „számtalan” Tithónoszt és „millió” sípot, és ezzel a mérhetetlen felnagyítással a címbe rejtett elemi lírát fokozza világméretűvé. A Holdfény-szonátá- val nem lép ki Tőzsér a mítoszok világából, hiszen a második szakaszban szóba hozott Szelénével megerősíti a holdat, hiszen Szeléné „a hold istennője, akinek ezüstös szekerét két ló húzza az égbolton”. Szelénének a rómaiaknál Luna a neve. Innen
