Irodalmi Szemle, 2009
2009/1 - KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Duba Gyula: Emlék és humor. A múlt - a nevelés (h)őskora (esszé)
48 Duba Gyula olvastam, Vernét sem ismerhettem, önálló műként vettem a paródiát. De így is lekötött. Megéreztem benne a groteszk helyzetek furcsaságát, valamiféle rejtélyes áttételesség mosolyra késztető erejét. Mintha az írás nem azt jelentené, ami az értelme! Karinthy történetet mesél, ami azonban nem lehetett úgy, ahogy elmondja, mégis igaznak tűnik fel, s ez a kettősség mosolyra késztet. Mintha valamiféle nagy és veszélyes utazásról beszélne, s közben egyszerű semmiség az egész. Aztán az is szokatlan volt számomra, hogy a pesti helyszínt nem ismertem-ismerhettem, a történet hihetetlennek tűnt fel. Talán a humor és a paródia lényegi elemét, a látszat és lényeg ellentétét éreztem meg, nem felismerésként, csupán sejtésként, ösztönös élményként. Valamivel később újabb humoros élményem lett Jerome K. Jerome, Három ember egy csónakban című regénye. Lévai háziasszonyomtól, Kutak nénitől kaptam karácsonyra, kis kosztos diák. Más mint Karinthy írása, tipikus angol humor! Derűs történeteket mond el egyenesen, „fahangon”, melyek az emberi kicsinyességről és lehetetlen helyzetekről szólnak. Egy jelenetére máig emlékszem! A fontoskodó nagybácsi képet akaszt a falra. Kiméri a helyét, a szeget a falba veri, kezére csap, és az egész család körülötte segédkezik, mindent tönkretesz maga körül, míg a kép a helyére kerül és halálra fárasztja a többieket! Hangosan kellett nevetnem. Pedig hallgatag, képzelődő és töprengő gyerek voltam, nem tréfamester, talán a nevetésben is a humor szellemi vonása fogott meg. Gimnáziumi éveim alatt Léván, háborús időkben a humornak még egy „irodalmi” formája fogott meg, a légiós ponyvaregények könnyed abszurduma. Kockás Pierre és Charles Lorre idegenlégiósok óriási verekedésekkel tömegeket vernek ki a kocsmából, hatalmas pofonjaik nyomán röpködnek az emberek, Rejtő Jenő-s ízű humor! De ezek az igénytelen ponyvák a háború utáni komorságban is jó mulatságot jelentettek, mintha a kor humora lennének, ronggyá olvastuk őket. Az irodalmi humor ízei az ötvenes évek elején érinthettek meg ismét, a kassai ipariskola első magyar osztályának tanulójaként. Húszévesen, megkésve, gyöt- relmes évek után a felszabadult életerők a jókedv és derűs nevetés lehetőségei felé vittek. Karinthy immár törvényszerűen tért vissza számomra, hozzáférhetően, a kassai antikváriumban vettem meg az így írtok ti - „Dezső Alajos és Major Henrik karikatúráival” - és Új dekameron című köteteit. Osztálytársaim közt is nagy sikere volt Vaszary János könnyed humorú, szellemes regényeinek - Vigyázz, hajön a nő! -, de Gádor Béla és Darvas Szilárd könyvei is eljutottak hozzánk. Leginkább Karinthy valami olyat sugallt, ami bennem szunnyadhatott: az intellektuális humorérzéket s a parodisztizáló hajlamot! Bár inkább ösztön volt ez, mint tudás! Ma is úgy érzem, hogy a prózaírást, ahogy a költészetet sem, nem lehet „csak tudni”, „érezni” is kell, az írásban alighanem több az ösztönös erő, a biológiai érzékenység, mint a tudatos formakészség. A túlzott tudatosság könnyen spekulációhoz vezet! A költői munka rejtélye táján tapogatózunk! Mintha a tudatalattinak és az emléktartományoknak a feltörése, és az intuíció kapcsolatteremtő tevékenysége, amellyel a fogalmak közt megtalálja a rokonságot és összefüggéseket, mintha az a belső fízioló-
